Klári: Nekem nagyon tetszett ez az előadás.
Forgách András: Szerintem az álom, mint formaelv, működött a rendezés mélyén.
Dávid: És micsoda álom! Ellentétben a Ledaráltakeltűntemmel, Bodó fantáziáját most szigorú keretek közé szorítva vitte színpadra. Egy sokkal visszafogottabb, egységesebb előadás állt össze belőle, ahol a visszafojtott kreativitás egyszer csak kirobbant. Kérdés, hogy ez a robbanás mennyire vált az előadás javára... Nélküle ugyanúgy tetszett volna mindenkinek? Én imádom az ilyesmit, de a mai napig nem tudom eldönteni, hogy ezt az egy kunsztot díjaztam inkább, vagy az előadás egésze tetszett-e...
Kriszta: A robbanás nagyon jó volt, de nekem jobban bejött volna, hogyha a színpadot betöltő törmelékekre épül rá a Mennyország és nincs szünet és díszletváltás a két jelenet között.
Ambrus: Ezzel csak vitatkozni tudok. Szerintem nagyon jó volt ez így. A mennyország sterilsége nem passzolt volna a robbanás képéhez. Viszont nem a díszlettel, vagy a szünet helyének meghatározásával kéne kezdeni, hanem mondjuk onnan ahonnan az előadás elindult, mert ezzel nem jutunk el sehova, ráadásul, aki ezt olvassa és éppenséggel nem látta az előadást az rögtön el is kedvetlenedik, ha egy robbanással kezdünk, ahelyett hogy valahol elhelyezzük az előadást. Én a képek mentén mennék végig az előadáson, mert lássuk be, hogy az első kép puritánsága és statikussága jut el “valahogyan" a szétrobbanó színpadig, ami sokkal érdekesebb, mint a szünet helyéről beszélni. Szóval a “valahogyant" kéne megragadni, de isten ments, hogy elragadjam a szót. Az első kép tehát...
Klári: meg szerintem semmiképpen sem jó hozzáállás a “mi lett volna ha" és a “ jobb lett volna ha a rendező úgy csinálja hogy", mert nyilván direkt lett úgy, ahogy, és nem máshogyan illetve az álom és a szürrealitás egyáltalán nem jelenti ugyanazt. az álom megfolmazása egyszerűen kikerülné azt, hogy értelmezni kéne a darab, illetve a rendező sajátos, belső, ki nem mondott logikáját, aminek a mentén az egyes jelenetek belső szervezőelve alapján kialakultak a történések.
az “álom" kifejezés egyfajta megmagyarázhatatlanságot, “misztikumot" sugall, amiről itt szó sincs, inkább egy érthető, de le nehezebben írható, de mindenképpen valamiféle nyilvánvaló szervezőelvről van szó, ami jelenetről jelenetre furcsa dolgokat eredményez.
Kristóf: Klári! Én kíváncsi lennék, rá, hogy miért “tetszett Neked nagyon ez az előadás"? Mert itt csak az előző hozzászólásokhoz szólsz hozzá, de az előadáshoz nem...
Klári: Kristóf, ne fikkants! Akkor szólok hozzá amikor akarok! És a hozzászóláshoz való hozzászólás is az előadáshoz való hozzászólás és az arról alkotott közös képet és beszélgetést árnyalja remélhetőleg.
Kristóf: Természetesen igazad van, és amiket írtál, azokkal mélységesen egyet is értek, csak mivel benned annyi gondolat és érzelem van, hogy az szinte vulkánszerűen szokott kitörni és elönteni a viták során minket, ezért gondoltam megpiszkállak kicsit, nehogy már kimaradjunk az előadás kapcsán eddig ki nem mondott gondolataidból, és egyben nehogy lelki és egészségügyi problémát okozzon Neked az, hogy valami benn maradt, aminek ki kellett volna törnie :)
Klári: Kristóf, egy tündér vagy!
Anna: Az előadás egészével kapcsolatban a precizitás az, ami először eszembe jut. A véletlenek, megúszós variációk egyáltalán nem léteznek ebben az darabban, nincsen ahogy-esik-úgy-puffan megoldás, tulajdonképpen végtelenül tudatos az egész. Ez a tudatosság olyan stabil kereteket hoz létre, amelyekben aztán szabadon lehet játszani pl. a néző fókuszával. Ambrus tartaná a sorrendet, nézzük az első képet: a színpadon és az egyik emeleti páholyban történik a párbeszéd ill. a köztük levő térben, a fejünk feletti levegőben. A néző a nyakát forgatja serényen, nehogy lemaradjon valamiről, mivel van miről. Papírrepülők, konfetti tölti be a teret. Máshol: mikor vesszük észre a föl-le szaladgáló pókot a falon? (A leghátsó, legtávolibb falon). A cselekmény egyik súlyos pillanata alatt egyszer csak elneveti magát az ember csöndben - éppen nagyon kéne figyelni, mert sorsok dőlnek el a színpadon, de én folyton vissza-vissza fordulok a rohangáló pókhoz, nem hiszem el, hogy ott van. Később: Liliom és Ficsúr a töltés mellett, felhajtott gallérok, éles bicskák a zsebben, westernfilmes párbajt megelőző feszültség - a háttérben pedig Juli fürdik. Vagyis iszonyatos precizitással és lebegő lassúsággal fürdik, halkan csobog a víz, sötét, alig látható már a színpad hátsó sarkában, körülötte fehér leplek, rongyok. Miközben az előtérben valaki épp meg fog halni, még nem tudjuk ki. A képek folyton váltakoznak, egyszerre több lehetőség is van, és én döntöm el, hogy mit nézek épp, én játszom a hangsúlyokkal.
Orsi: Tekintve, hogy nem tudok németül az előadásban számomra fókuszt a nonverbális történések kötötték le, amiből szerencsére nem volt hiány, az Anna által már említett pók is nagy kedvenc volt, valamint az első képben tetszett, hogy míg a darabban úgy zárul ez a rész, hogy Juli és Liliom zavartan ül egymás mellett, addig itt Juli is bekerül Liliom ‘strigulái’ közé egy csókkal megpecsételve. Tetszett, hogy sok helyen apró változtatások történtek a cselekményben, többek között a kifosztós jelenetnél, ahol maga az ‘akció’ nem is jelent meg a szemünk előtt (hogy szóban igen vagy nem, azt nem tudom), hanem mint valami rémálomban villództak a fények és a falra vetültek a hatalmas árnyékok, majd Liliom összeesése. vagy eszembejut még Ficsúr szerepeltetése a mennyországban és az egész menny-kép gyökeres átalakítása. Itt sok változás történt a darabhoz képest, kicsit szikárabb lett, de nagyon jól megtámogatta a darab addigi történéseit. A hatalmas könyvespolc zseniális volt, én is szeretnék ilyet otthonra. A robbanásról inkább nem is beszélek, az előttem szólók már épp eleget beszéltek róla, hatalmas élmény. Ami eszembe jutott még, az a két meztelen jelenet; az egyikben ugye Liliom, a másikban pedig Juli. Liliom örömében majd kiugrik a bőréből, nagyon tetszik az az ív, amit a színész bejárt attól kezdve, hogy megtudta, gyermeke lesz. Először csak ismételgeti, majd szó szerint kivetkőzik önmagából örömében. Pető Kata fürdős jelenete pedig iszonyú szép, mintha Liliom vétkeit akarná lemosni, meg akar tisztulni, érzi, hogy Liliom rosszat cselekszik, és igyekszik minden sallangtól megszabadulni. A magyar mondatok nagy hatással voltak rám (gondolom, mert értettem őket :)). Érdekes kiemelés volt ez. Igazából még sok minden eszembe jut, de össze-vissza, szóval, majd ha írtok, akkor írok még rá.
Gábor: A néhány magyar mondat beékelése szerintem is nagyon jó ötlet volt, úgy vettem észre, hogy általában nagyobb indulatoknál, fokozott érzelmi állapotban hangzottak el magyar kifejezések. Különösen érdekes lehet úgy nézni a darabot, hogy a szereplők ismeretlen nyelven szólalnak meg nagyon fontos pillanatokban. Ráadásul a mondatok jelentését igazából ki lehetett következtetni, hiszen sokszor német kifejezést ismételtek meg magyarul a színpadon, így a magyarul nem beszélők nem értették, de tudhatták, miről van szó.
Bence: Engem az első felvonás fogott meg legjobban. Az, hogy bár a játék nagyrészt a színpad szűk előterében folyt, végig lekötötte a figyelmemet. Köszönhető ez annak, hogy kivétel nélkül minden színész a magyar színpadokon ritkán látható intenzitással volt jelen. Izgalmas volt a vurstlibeli körhinta hangulatának megteremtése a zenével és a nézőtéri fényekkel. Bár úgy gondolom, hogy itt nem volt Bodó-féle ötletrengeteg, sok kis érdekességgel és abszurd pillanatokkal színezte a előadást, ezért számomra élményszámba ment a felismerés, amit a darabot olvasva nem tapasztaltam, hogy a Liliom egy nagyon szép és érvényes történet.
Gábor: A Liliomot szerintem pont attól nagyon nehéz színpadra állítani, hogy érvényes és szép történet, a (hello kristóf:D így még sosem írtam semmit...) igen, én most pont Bence állítására akartam építeni, mármint hogy egy érvényes és szép történetet nagyon nehéz színpadra állítani, úgy, hogy az ott is érvényes is szép legyen. Bodó rengeteg veszély kikerült, az előadásból nem lett sírásvisszanyelős melodráma, és az egész darabnak működött a metafizikája, pont azért mert viccet csinált belőle,és a rendezés szervezőelvévé a megmagyarázhatatlanság,a más logika alapján való működés vált. Végig olyan érzésem volt, hogy színpadon látott történések, a színfalak, azaz Liliomék szobájának falai mögött húzódott egy másik világ, ami időnként eluralkodott a színpadon, illetve befolyásolta annak történései. Abból a világból elevenedtek meg Liliom félelmei, mikor őt letartóztatni akaró rendőrnek hitte a Hollunderékhez látogató tisztet, onnan válaszolt az ég dörgésekkel Muskátnénak, mikor vissza akarta csábítani Liliomot a Ligetbe, és onnan tört elő váratlanul az a néhány magyar szó is. Így a mennyország, illetve annak furcsa működése az előzményeket tekintve egyáltalán nem volt meglepő, sőt, lehetett sejteni, hogy van valami mozgató erő a falakon túl, ami nyilván egyszerre volt Bodó Viktor és az aktákkal játszó atyaúristen.
Kristóf: (helló gábor! igazán interaktív... vitázhatnánk is kicsit, ez olyan fura, mintha a számítógépem lezárt egyénisége egyszercsak elvesztette volna személyiségének szuverenitását...:DDD ez egy trauma... kösz az együttérzést:DDD vagy a tiéd már hozzá van szokva ehhez a dionüszoszi testtudathoz?) Számomra az volt nagy meglepetés, hogy nahát, ez a Liliom egy tökre szerethető figura. Lehet, hogy elrontja az életét, és nem tud egy értelmes mondatot kinyögni, inkább lekever egy pofont az asszonynak, de mégis van benne valami lehengerlő, valami végtelenül szerethető. Ez Köles Ferenc és Németh Kristóf Liliom-alakításai után (amelyeket eddig láttam) üdítő változatosság volt.
Gábor: Jaja, sokan mondtátok, hogy meglepő, illetve újszerű volt számotokra Liliom karaktere, nekem valahogy ez kevésbé tűnt fel. Eddig én Széles Lászlóval és Nagy Zsolttal láttam Liliomot, de tulajdonképpen bennük is abszolút megvolt ez a szerethetőség illetve esendőség, csak kicsit más arányokkal. Ami nekem új volt a grazi Liliom alakításban, az a szerep játékosságának hangsúlyozása volt. Liliom papírrepülőket dobált a nézőkre, bűvészmutatványokat mutatott Julinak, a játék nagyon erős alkotóelemévé vált karakterének és más megvilágításba helyezte későbbi döntéseit. Illetve kicsit az egész darab olyan volt, mintha Liliom játékos, más szabályokkal működő világában játszódott volna.
Kristóf: Igen, az én előző élményeimben is megvolt a szerethetőség (vagy inkább annak a megvalósulás nélküli célja), de emellett mindig volt bennük valami végtelenül idegesítő.
Én Orsival vitáznék egy kicsit: szerintem Pető Kata vetkőzése a háttérben nem feltétlenül szimbolikus jelentést hordozott. Egyrészről poén volt: a dráma legizgalmasabb jelenete közben Bodó egy pucér nőt rakott a háttérbe, amellyel valljuk be, tökéletesen elterelte a figyelmünket az előtérben játszódó jelentről (háttérben történő pucérkodás vagy szexuális aktus mellett nincs olyan színész, aki labdába rúghatna). A jelenet folytatása pedig - amikor megjelennek a rendőrök – rémisztően hirtelen következik be emiatt, kiemelve annak szürreálisba hajló, nyugtalanító és szinte előzmény nélküli jellegét.
Bodó szerintem nem egy újraértelmező szándékkal nyúlt a Liliomhoz: inkább egy sajátos formavilágba helyezte az, és megpróbálta a dráma lényegéhez közelebb vinni a nézőket. Egyetértek az előttem szólókkal: tényleg a játékosság az egyik legfontosabb szervezőerő. De Bodó a zseniális ötletek színpadradobálása mellett elmélyíti a cselekményt, és maivá teszi a Liliomot, mint drámát.
(Mai büfés beszélgetésünk után tényleg belátom, hogy) Nem csak funkcionális, de dramaturgiai oka is volt a szünet helyének (Liliom halála után, a mennyország előtt). (Bodó mellesleg nem használja a Babarczy-féle jelenetátrendezést, s ennek az oka az, hogy az eredeti szövegben találja meg a maga értelmezését.) Érzékeltetve van, hogy a második felvonásban egy fantasztikus, ha úgy vesszük fiktív történet veszi kezdetét. Mert valós szinten Liliom meghal, Juli pedig éli tovább az életét. De ez a dramaturgiai beavatkozás érzékelti, hogy most, ma este eljátszunk azzal a gondolattal, hogy “mi lett volna ha" (hogy utaljak arra a mondatra, amelyet korábban Klára egy egészen más értelemben kárhoztatott, vicces, hogy pont az ő ellenvetéseinek mentén jutottam el idáig) (látom, a szövegemben mászkálsz, Gábor! :)) A második történet poénja az, hogy a “ha" semmilyen szempontból sem változtat az első felvonás kimenetelén. De valahogy mégsem mélységesen tragikus a lezárás. Lehet, hogy semmi sem alakult jól, de a történet közepén mégis ott van egy olyan csodálatos és mindent elsöprő szerelem, amely független a szegénységtől, az emberi kommunikációképtelenségtől és még a bürokratikus angyalok hivatalának sincs befolyása fölötte.
S most így a végére a kedvenceimet: a bogár, ami 17 évet él a fal ugyanazon pontján, és a fiatal Hollunder (Martina Stilp), aki néma szerepéből az előadás egyik legkarakteresebb figurájává válik, eleinte szótlanul perverz androgünként, később transzcendens kapcsolatai révén a mennyország nedvesen izgató hivatalnok-angyalaként. (mellesleg a jövőben használhatnék egy poltikai által kevésbé bemocskolódott színt? oké, végülis megoldottam)
Ádám: Nem könnyű az előttem szólottak után - félő, hogy ugyanazt tudnám csak elmondani, mint ők, esetleg cirkalmasággal álcáznám, hogy ez márpedig még nem hangzott el, miközben dehogynem. Ehelyett inkább ez: engem a szünet előtti, elementáris erejű apokaliptikus förgetegben akkora sokk ért, hogy – még a darab ismeretében – is úgy éreztem: “nincs tovább" (belső hang duruzsolta ezt nekem a hatalmas elektromos villanások közepette, ezokból az idézőjel). Meghalt Liliom, s vele pusztult minden, ami a világ. Egy csibész, aki - mintha egy madzaggal volna rákötve, akár az első felvonásban a piros, héliumos lufi, mely feje fölött imbolygott - elestével az egész glóbuszt magával rántja. Óriási, megérdemelt hangsúly. Egyúttal a tetem felett némán zsolozsmázó Juli fájdalma. Szívével együtt hasad a mindenség. A túlzott költőiség miatt pardon, végeredményben a lényeg, hogy iszonyatos hévvel ragadott magával. Az persze már égő, hogy a túlvilági szín és az utolsó jelenet a szünetben majdnem teljesen lenullázódott bennem, és úgy kellett fölocsúdnom, hogy no hiszen még. Emiatt egészen kizökkentem a szünet utáni háromnegyed órára, s bár a földöntúli váróterem jelenetében Bodó elméje sze�mmel látható sugárban hányta sziporkáit – valósággal dorbézolt a rendezői kreativitás (úgy vizuálisan, mint... másképpen), és, valljuk be, ez egyáltalán nem árt az elvont terek színpadi megvalósításának -, a tragédia ott maradt nekem, a szünet előtt, a levegőben (a vég vákuumában? – ez inkább egy leáldozó asztronauta memoárgyüjteményének címéért szállhatna versenybe, no de mégis). Lehet, hogy ott kellett maradnia.
A fiatal Hollunder számomra is egészen különös jelenség volt; bizarr, somfordáló félig-ott-létével legalább annyira nem tudtam, mit kezdeni, mint bárki más. Zavarba hozott, idegesített, valaki itt van, aki minek van itt, és ha már van, mért nem viselkedik úgy, mint aki valóban van. Borzongató árnyként vonult végig az előadáson.
A már tárgyalt “mögöttes világgal" kapcsolatban: én is úgy éreztem, hogy kifejezetten érzékenyen építették a benyomások, lelkiállapotok, képzetek dimenzióját a szöveg mögé. Olykor előbuggyant, máskor finoman előszüremkedett, s ha különösebb árulkodó jelét nem mutatta, akkor is ott gomolygott a történet mögött, kvázi-láthatatlanul, hogy csak az “orrunkat" üsse meg (a dimenzió...). Árnyaltan jelent meg - nem is elem volt, inkább stílus, ami nagyon jót tett az előadásnak. Mintha a darab vérkeringése mellett a nyirokkeringése is beindult volna - ritka dolog.
Klári: Kedves Kristóf, azért írtam, hogy nekem nagyon tetszett ez az előadás, hogy ezzel, mint béna, de kicsit vicces mondat, mintegy áltisis fogalmazásként elkezdjem a közös fogalmazást, hogy könnyedén folytatódhasson.
Kristóf: Remek ötlet volt, de tényleg.
Klári: (örülök hogy tetszett az ötlet) De igaziból is nagyon tetszett az előadás nekem, számos ok miatt, amikről már a korábbiakban is mindenki mindenfélét tárgyalt. Egyfelől nagyon izgalmas volt külföldiül beszélő színházat nézni, mert ugyan nagyrészt pontosan tudtam, hogy miről beszélnek és mégis, valamiért minden beszélgetés olyan hosszúnak tűnt, hogy mi a francot beszélgetnek ennyit erről az egyszerű dologról, amiről szól az a jelenet, másfelől nagyon tetszett az, ahogyan megváltoztak, de felismerhetőek maradtak bizonyos effektek vagy motívumok, amik mindenféle más Bodó által rendezett vagy Szputnyikos darabokban is megjelentek, mint például Ficsúr kabátjának felvillanyozódása a mennybemenetelkor, ami kísértetiesen hasonlít Pető Kata világító ufóként való áriázására a Bérháztörténetekben.
Ádám: A motívumok/effektek átöröküléséhez kapcsolódva: én csak a Ledarálnakeltűntem című előadást láttam Bodó Viktor rendezésében a Liliom előtt, de a szereplők spontán megnyilvánulásai fura, zsigeri, állatias torokhangok által mindkét darabban megjelent – természetesen a Liliomban sokkal kisebb mértékben, visszafogottabban, csak amennyire a meta megkívánta. Jeles példája annak, hogy az a tombolás és vad dőzs, ami a Ledarálnakeltűntem nyers erejét (s ezzel egyik legnagyobb erényét) képezte, milyen elegánsan hasznosult újra egy egészen más hozzáállást megkövetelő kontextusban.
Klári: És például ebből az elegáns újrahasznosulásból is az derül ki, hogy semmiképpen sem érdemes a “bodós képek" vagy a “bodói fantázia" milyenségéről dolgokat mondani, mert az nem egy “kész" dolog, vagy módszer, hanem mindenképpen egy változó valakinek az egymástól különböző produkciói, amiket elég nehéz de talán fölösleges is az egy “alkotó elméből" és annak gondolataiból kiindulva elemezni, sokkal inkább egymással lehet összevetni az előadásokat, ami viszont nagyon izgalmas, főleg mert ilyen sok elérhető belőle.
Tomi: A Liliom történetet, nehéz reális valóságként bemutatni, bár szándékai szerint reális közeget ábrázol. Nyelvezete , és szerkezete („képek") , maga a cselekmény meseszerű jelleget teremt. Az egyediség is a mese felé rúgja. (De nem oltja ki a tartalom általános érvényű jellegét.) A figurák vágyaikban működésükben reálisak, magát a szabályrendszert jellemzi a meseszerűség.
A dráma számomra legérdekesebb tartalma, a fikció összevetése, a hiteles idegállapotokkal. A szereptelenség , a bizonytalanság formakeresése. A valóság fikciót, keres.
A megnyilvánulás és a szándék közti folyamatos feszültség. Az állandó szerepkeresés, teremtés, értelmezés.
Liliom működése, az elutasításban való létezés, amellyel a megállást , a valódi érintkezést védi ki. Önazonossága nem tűri az önreflexiót. Önmaga előtt szemérmes, érzékenységét durvasággal oltja ki .A „ligeti csalogató" férfiszerep biztosítja a fölényt és agressziót, ráadásul egy énképet is kölcsönöz. Látszólagos világrend középpontjában áll, aminek fenntartásával biztonságban érezheti magát. Ez figura, partra vetett halként él avval az emberrel, aki szereti őt és akit ő sem tud elhagyni. Saját bűnössége miatt frusztrálódik.
Liliom és Juli pad jelenete, esendően tökéletlen. A jelenet, kisszerű esetlenségétől valóságos. Ennek a bizonytalanságnak jelenidejűsége van. Juli természetességével feloldja Liliom szerepeit.
A történetnek egyidejűleg van, kisszerűségében és egyediségében szerethető, egyidejűleg pedig elégikus szentimentális jellege. Ezeknek ellentmond az élethelyzetek durvasága, a figurák vívódása és szenvedéstörténete. Liliom egyszerre nyers ösztöni figura ,egyszerre gyermeklelkű, szerencsétlen. Groteszk iróniája van a darabnak. Liliom öngyilkossága komikus mivel kisszerű, teátrális. Humoros moralizáció oldja a tragédiát. Groteszk ezenkívül a Mari-Hugó párhuzam, Muskátné szerelem, Ficsúr, Hollunderné, ( és Bodónál ) a mennyországjelenet, a lopás és az utolsó kép is.
Az utolsó két kép más irányt ad a darabnak. A közeg amelyből Liliom kiugrik, helyet ad egy kozmikus , morális börtönnek amely visszairányít. Liliom figurája, már mint „változtathatatlan" , szerethető karakter jelenik meg.
Bodó előadása, elejétől a végéig magabiztosságot és egyöntetű világképet mutatott. Az előadás mintha nem is rendelkezett volna jelenidővel, csak hiteles figurákkal. A filmszerű jelenetkezelés és az effektek gyakori használata, képszerű világot hozott létre. A trükk, a szerep kérdése nem a darab világán belül ,hanem az ábrázolás részeként is megjelent. A karakter tökéletlensége , a helyzetek tökéletlensége , a nyers, durva valóság profi szerkesztettség mögül ordított. A figurák széles skálát járnak be szenvedés és felszabadult boldogság között. Nincs magasztos tragédia. Egyensúly teremtődik a kisszerű és nagyszerű pillanatok között, hiteles ábrázolásuktól válnak valóságossá. A közeg groteszk .Az idegállapotok valódiak, még sincs jelenidejű realitás. A pillanatnyi érzelem van kiterjesztve és hitelében megvizsgálva. A szereplők elfogadva. Eldöntött figurák ,akik végiggyűrődnek élethelyzeteken. A hangsúly a helyzetek láttatásán van, nem pedig azok jelenidején. A szerethető vagy nyers létezés valósága mellett, dinamikus szélsőségek, humorral és szimbolikus valósággal. Nem a valóság formakereséséről volt szó, hanem a formában szenvedő, abból kitörni vágyó valóságról. A karakter hitele egy pillanatban felboríthatja az egész mesterséges világot, kitörni mégsem tud. (Liliom megtudja , hogy gyereke lesz. Juli gyásza.)
Ambrus: Nehéz gátat szabni a szavaknak, ezzel az előadással kapcsolatban, de most mégis ezt tenném. Vélemények csaptak össze, kiegészítettük egymást,sok minden elhangzott és talán még így sem sikerült egy teljes, átfogó képet alkotnunk a Liliomról, habár azt sem tudom ez célunk volt-e. Talán nem. A lényeg az, hogy egy olyan előadást láttunk Grazban, amiről tényleg érdemes volt ennyit írni, sőt ha nem szorítanának vészes határidők, talán a végtelenségig folytathatnánk ezt. És fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez nem a mi ujjaink leállíthatatlan pötyögés-kényszere miatt van, hanem azért, mert a Liliom pötyögtet minket. Nem lehetetlen, hogy folytatjuk is a végtelenségig. Akinek felkeltette az érdeklődését látogassa meg a www.szupertonalis.blog.hu-t.

Bíró Bence
Cseh Dávid
Cserne Klára
Fekete Ádám
Fekete Tamás
Ivanyos Ambrus
Kelemen Kristóf
Mohácsi István
Nagy Orsolya
Oláh Krisztina
Zsigó Anna

BÍRÓ BENCE:  Hello mindenki!
Itt Az óra amikor még semmit sem tudtunk egymásról című előadásról fogunk írni.
Ma Radnai Tanárnő a posztdramatikus színház legfőbb tulajdonságaként a történetnélküliséget említette, Peter Handkét pedig ennek zászlóvivőjeként neveztük meg. Namármost, én mégis rengeteg történetet látok ebben az előadásban.
Az óra... többé-kevésbé egy kisváros vagy közösség egy napjának történéseit jeleníti meg. Előfordul, hogy a szavak nélküli „elbeszélés" nem lineáris, ám ennek ellenére jól megfogható karakterek alakulnak ki a színpadon. A helyszínek közötti mozgás, a szereplők egymással való ütköztetése, az emberi viszonyok fölmutatása során mindenkinek megrajzolódik a saját története.
Csak egy példa a villanyszerelő felesége. Először a vonaton látjuk őt, ahonnan már próbál telefonálni otthonra, majd a mobilján is keresi a férjét, aki egyszer sem veszi fel neki a kagylót. Megérkezve a városba, tehetetlenül bolyong bőröndökkel a kezében. A múzeumban a lukas képbe belenézve fölpofozzák és arcba ütik, majd rádől a kiállított páncél. Az előadás során végig kísérti őt a halál: többször majdnem elütik motorral, illetve látja, ahogy felrajzolják a holttestének körvonalait a padlóra. Miután a férje bekattan, hogy megcsalják (valóban így van vajon?), és dühében kilöki az ablakon, valóban ezen a rajzon landol. Szép kerek kis történet.

CSERNE KLÁRA: Jó, szerintem ezek a “történetek" korántsem olyan fontosak, mint amilyennek te gondolod őket. Én azt hiszem, hogy semmiképpen sem ezeket kéne cselekménynek nevezni, mert ezek a kis, összefüggő cselekményrészletek, darabkák inkább egy összefüggő felületként, hordozójaként funkcionáltak a különféle színpadi hatásoknak. Az unalmasság, az érdekesség, a váratlanság, a monotonság, a hihetetlen hogy még mindig nem hagyja abba az éneklést, meg mindenféle egyéb más gegek és viccelések és azok kiszámítható és nem annyira kiszámítható hatásai, illetve az események sűrűségének változása és az idő telésének különböző gyorsasága lassúsága és újrakezdődése a “cselekmény" inkább. 

FEKETE ÁDÁM: Heló, jóreggelt. Egyetértek az előttem szólottal. Miközben persze érdekes volt figyelni, melyik figurával mi történik, az előadás első sorban nem a cselekmény síkján fejtette ki hatását (bennem), hanem egyrészt egy technikai síkon - értem itt az operatőr elképesztő munkáját, a szobabelsők csiki-csukiját, az egész színpadra alkalmazási koncepciót -, másrészt egy “koreográfiai" síkon. Nagy hangsúly volt a szereplők mozgatásán - emlékezzünk csak az előadás bevezető s az azt lezáró “kavalkádra", mely az összes szereplőt exponálta (nekem nagyon tetszett). Így sokszor nem is maga a “történés", hanem annak mikéntje ragadta magával a figyelmemet. Úgy érzem én is, hogy a cselekmény inkább csak eszköz volt a rendezőnek ahhoz, hogy megvalósíthasson egy szép és rendkívül összetett koreográfiát (mind a szereplőket, mind a kamerát bevonva), illetve hogy működhesse azokat a (kifejezetten Bodós) hatáselemeket, amiket a fejébe vett.    

CSERNE KLÁRA: Pont ezért viszont felmerült bennem az a furcsa kérdés, aminek alapvetően nem is sok köze van magához az izgalmas és nagyon szórakoztató színházi alkotáshoz, amit láttunk, hogy vajon a színészeknek mennyi beleszólásuk lehetett ebbe a koreográfiába? Hogy ők is csak egy olyan szükséges “valami" mint a cselekmény, vagy történet, ami nélkül elég nehéz színháznak léteznie, de tulajdonképpen nem fontos? De ezt a kérdést persze egyáltalán nem is tudhatom eldönteni.

FEKETE ÁDÁM: Szerintem a társulat sajátossága (Bodóval az élen) sokkal inkább meghatározta az előadást, mint a “puszta szöveg" (az eredetitől, amint hallottam, annak életrehívói igencsak elrugaszkodtak). Érzésem szerint ez az “elrugaszkodás" nem csupasz, hideg kottafejek-alkotta partitúrát eredményezett, hanem céltudatosan a grazi társulat (CSERNE KLÁRA: és a szputnyik)színészeire szabott szituációk füzérét; s bár sokszor az összhatáson volt a hangsúly (mely már-már ballettbe illő szépségekig hatolt), az első hozzászóló által említett történetek narratíváiban a szereplők személy szerint is érvényt nyertek.

BÍRÓ BENCE: Az eredeti műtől valóban elég távol került ez az előadás. A Handke által megírt karakterek és történetek szinte teljesen kicserélődtek. Azt is hallottam, hogy az előadás konkrétan a játszók improvizációi során alakult ki, így a színészek nem csak “szükséges valamik". Komoly alkotói összmunka lehetett, mire kiválasztották és megalkották a színpadon feltűnő karaktereket, majd történeteket adtak nekik. Ezeket a különálló és egymást keresztező történeteket pedig továbbra is az előadás lényeges részének tartom, mivel szerintem egyszerre mutatják meg a közösséget, mint egészet, és az azt alkotó individuumokat illetve emberi viszonyokat.
A technikai és a koreográfiai sík: film és színház. Gondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha nincs kamera és nincs kivetítő? Szerintem jóval egyhangúbb, szürkébb, unalmasabb lett volna az előadás, amit így viszont “feldobott", változatosabbá tett a közelik (premier plánok - l.k.á.) és a filmes trükkök használata. Végig remekül volt megkomponálva a színpadi történés és a kivetített kép egymáshoz való viszonya, általában fantasztikusan kiegészítették egymást, arról nem is beszélve, hogy az operatőr színpadi jelenléte külön izgalmakat rejt magában.

FEKETE ÁDÁM: Bevallom, mint szőrszálak hasogatójaként ismert ember, eleinte akadtak alkalmak, amikor nem tudtam, hová nézzek - a színpadra vagy a vászonra (vagy anyámra-e inkább) -, és ily módon a vetítés néha (!) inkább szórta a figyelmem, mintsem összpontosította. Persze ez a fókusszal való játék adta az előadás legfőbb izgalmát is (formai tekintetben mindenképpen), ezért semmiképp nem rónám fel; de - amellett, hogy az operatőrt álmomból fölkeltve is bármikor körberajonganám) - számomra lehelletnyi technikai tobzódás lengte be az... étert?... valamit belengett. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ezen a “belengésen" nem volt igazán nehéz túltennem magam...

BÍRÓ BENCE: Meg kell említenem még egy nagyon fontos elemet: a ritmust. Nekem nagyon tetszett az a hullámzás, ami jellemezte az előadás ritmusát. Az első jelenet hosszan el volt húzva, majd ahogyan telt az idő, bepörögtek a dolgok, benépesült a tér. Az ezután következő mozaikszerű jelenetek hol gyorsabbak, hol lasabbak voltak, izgalmasan variálva a helyszíneket és hangulatokat. Nagyon szerettem, hogy egy-két jelenet kifejezetten megtörte az események folyamát: ilyen volt Pető Kata operaáriája vagy a váróterem. Ahhoz, hogy ezek a váltások jól működjenek, segített a remek zenei anyag. Klaus von Heydenaber, az előadás zeneszerzője, hegy hegedű és egy cselló mellett zongorán kísérte végig a produkciót. Az élő zene mellett egy keverőpultról olyan effekteket játszottak be, melyek hozzájárultak a különböző helyszínek atmoszférájának a megteremtéséhez. Ezek a zenék sokszor nagyon el voltak találva, izgalmassá tették a jeleneteket, megteremtették a folytonosságot a váltásoknál, olykor pedig humorforrásként működtek. Sokszor úgy éreztem, hogy a zene annyira ural egy-egy jelenetet, hogy a ritmusára lettek megkomponálva a történések, vagy a színészi mozgás (pl diszkó-jelenet) A nyitó illetve záró zongoradarab vagy az operabetét hetekkel később is többször eszembe jut.
(részletek a zenei anyagból: https://www.youtube.com/watch?v=bKBSE8Lx4Q8 )

Cserne Klára
Bíró Bence
Fekete Ádám

Anna: Október 15-én az Őszi Fesztivál keretei közt megnéztük a Rimini Protokoll előadását a Trafóban. A darab címe: Radio Müezzin - habár talán a darab megnevezés hagyományos értelemben nem állja meg a helyét.

Orsi: Ugyebár maguk a készítők dokumentumszínházként nevezik meg a létrejött előadást, de azt gondolom, hogy emellett megvolt az alkotóknak az a szándéka is, hogy vallásukat és az ehhez tartozó szokásokat megismertessék a nagyközönséggel, azaz “terjesszék az igét". A darab hangneme meglehetősen személyes igyekezett lenni, ezzel szemben mégsem éreztem azt, hogy közelebb kerültem volna az ideológiához, habár érdekes volt bepillantást nyerni ebbe a világba.

Kristóf: A személyesség érdekes kérdés, mert én is azt éreztem, hogy miközben mindenki elmesélte saját történetét, és elmondta a saját nézőpontját, a fő konfliktusról (az egyiptomi Vallásügyi Minisztérium elrendelte, hogy harminc válogatott müezzin énekét közvetítsék a rádiók városszerte), az objektív és elfogulatlan szemlélet (amely tulajdonképpen a dokumentumszínház alapja) érdekében egyáltalán nem akartak érzelmi hatást elérni. Emiatt végül tét nélkülivé és nem átélhetővé vált az előadás. Ezek az emberek saját magukat játszották, nem színészek voltak (a végén is csak egyszer hajoltak meg), saját életüket mesélték el, saját fotóikat mutatták meg, ittak és orrot fújtak az előadás közben. Ez már önmagában tudott volna nagyon erős lenni, de inkább ez a tény vált erőssé, és nem az előadás megvalósítása/témafeldogozása tükrében az ő személyességük. Persze lehet, hogy mindezt nem kéne számonkérni egy dokumentumszínházi előadáson, de valahogy azt éreztem, hogy intellektuálisan nem ütött akkorát rajtam, hogy pótolja a hiányérzetemet. De ha összehasonlítjuk egy dokumentumfilmmel ezt a formát, akkor azt láthatjuk, hogy míg egy dokumentumfilm tulajdonképpen közvetlenül megmutatja a valóságot (a kamera lencséjén keresztül), addig itt egy megkreált valóságot láttunk: a szöveg előre meg van írva, a jelenetek menete előre kiszámított, a színházi apparátus kiszolgálja az egészet.  

Anna: Ezt én is éreztem, de szerintem ezzel direkt játszottak az alkotók. Szerintem szándékos, kissé ironikus és mindenképpen eltávolító hatású az, hogy a szereplők úgy mondják a szöveget, mely amúgy nagyon személyes, intim kapcsolatban áll velük, mint egy feltűnően betanult, mechanikusan ismételgetett történetet. 

Kristóf: A színház újra és újra ismétlődő előadásokat feltételez, ezért az az autentikusság, ami egy dokumetumfilmben megvan, teljesen életképtelen a színházi kereteken belül. Hiszen hogy nézne ki, ha azt kérnénk egy dokumentumfilmben az életét sirató öreg nénitől, hogy akkor ezt most mondja el újra, mert lemerült a kamera. De most már befejezve (egyelőre!), az egész előadás össz-egészével kapcsolatban azt éreztem, hogy sokkal érdekesebbek a forma kapcsán felvetődő kérdések, mint a kifejtett téma. 

Anna: Nagyon izgalmas és az életszerűsége miatt bájos volt az a rész, ami talán az egyetlen hagyományos színházi elem volt az előadásban. Arra gondolok, amikor az üresen maradt negyedik szék mellé besétált egy vékony, fiatal srác, és elmesélte, hogy a negyedik szereplő (a sztármüezzin) és a társulat viszonya annyira megromlott, hogy elváltak útjaik - ezért most ő (a fiatal fiú) helyettesíti ezt a szereplőt. Felhívta a figyelmünket arra is, hogy ő nem fogja eljátszani a hiányzó illető szerepét, csak a jelenlétével ábrázolja azt, ami kimarad. Nagyon szép, hogy egy teljesen véletlenül létrejött helyzetet ilyen természetesen fel tudtak használni az előadásban.

Kriszta: És ettől színház igazán! :) Meg attól, hogy egy ismert és más körülmények között már talán unalmassá vált témát (a szegény, keményen dolgozó embereket felváltják a gonosz gépek) érdekessé vagy talán nem is ez a legjobb szó rá, inkább meghatóvá tud tenni, de legalábbis nem érezzük (érzem) elcsépeltnek. Miután mindhárom müezzin elmondta a saját történetét (ami akár kitalált is lehetett volna), meghallgattuk az ellentábort is. Nem hiányzott a csattanó sem: valójában egyik müezzin sem éli meg akkora tragédiaként az állása elvesztését, hiszen mindegyiküknek van más szakmája is (pék, tanár, villanyszerelő). A történet(ek) tudatosan volt(ak) felépítve, voltak benne direkt viccesnek szánt részek is, emiatt (bár egyetértek azzal, amiket ti írtatok) nem vitatnám el a színház megnevezést az előadástól.

Orsi: “egyik müezzin sem éli meg akkora tragédiaként az állása elvesztését." De akkor tulajdonképpen mi a lényege, célja az előadásnak? Mielőtt és miközben a darabot néztem, úgy gondoltam, hogy müezzinnek lenni létforma, és összeomlott benne az addig felépített kép, amikor egyikőjük közölte, hogy nem is bánja, hogy ennek a munkának vége. Kérdem én, ha nem megrázó az, hogy ez véget ér, akkor mégis mit jelent müezzinnek lenni? Az én szememben ez a hivatás a vallás egyik legfontosabb szerepköre, az ima és a hívek összekötője. Lehet egy ilyen szent feladatot rádión keresztül letudni? Számomra ez elvesz ennek a rítusnak a jelentőségéből. Persze megközelíthetjük az egészet a technika fejlődése szempontjából, de szükségszerű-e, hogy mindenbe bevonjuk? Elég felkavaró az, ha egy embernek az orra alá dörgölik, hogy “Nézd, itt egy gép, mostantól ő fogja ellátni a feladatodat.".

Kristóf: Mint a Charlie és a csokigyárban a fogkrém-kupak csavaró gép :DDD

Orsi: Még ha azt is mondták a müezzinek, hogy ezzel nincs vége a világnak, szerintem rejtett csalódásuk egyértelmű. Különben mit keresnének ebben a színházi előadásban, ahol erről a problémáról esik szó? És még ha ők azt is mondják, hogy nem számít, mi van a másik 29 997-tel? Munkájukat nem pénzért csinálták, egyértelmű, hogy nem anyagi okok vezettek ehhez a változáshoz. Nevezhetjük egyáltalán munkának? Inkább egy szent kötelesség, ami 30 000 embert közelebb hozhatott a vallásához. Megéri ezt csak így megszakítani?

Kriszta: Pont az benne a szép, hogy az ő életformájuk ugyanolyan marad, attól még, hogy nem lehetnek többé müezzinek. Lehet, hogy számunkra évszázados hagyományok jelentősége kérdőjeleződik meg, de az ő hitük töretlen marad. Nekem azt mutatta meg az előadás, hogy hogyan lehet tovább szolgálnunk egy számunkra fontos célt, ha elveszik a legfőbb eszközt, amivel ezt idáig megtehettük. És ehhez nem kell müezzinnek lenni. Ezért tartom igazi színháznak az előadást.

Tomi: Érdekes kísérletként indult a Radio Müezzin c. előadás. Előre lehetett tudni, és a felvállalt eszköztelen jelenlét nyilvánvalóvá tette, hogy valódi müezzinek állnak előttünk. A dokumentum színházként megnevezett alkotás, sajnos(?) végül tisztázatlan kérdéseket hagyott maga után. A müezzinek mikrofonnal a kezükben információkat közöltek saját életükről, széken ülve várakoztak a frontálisan berendezett, templombelsőt mímelő térben, énekeltek, megmutatták , hogyan imádkoznak, és beszéltek az előadás címét is adó problémáról, vagyis, hogy a müezzinek imára hívó feladatát a modern technika korlátozni fogja. Jelenlétükkel igyekeztek meghúzódni, megpróbáltak természetesen viselkedni, vagyis a színházi helyzet ellen dolgoztak, ettől jelenlétük természetellenessé vált. Mikor lép fel ez az igény? Ha nem tudom értelmezni a szereplő szándékait, szituáltságához képest? Mit jelent a természetes jelenlét? (Ön-azonos pillanat?) Azt hiszem az a fajta „színészietlen" önképviselet, ami a müezzinek szándéka volt, akkor működhetett volna, ha magának az előadásnak nem az lett volna a célja, hogy műalkotás legyen. Mivel azonban a fellépésnek nem volt semmilyen, a valóság megváltoztatására irányuló szándéka, az önképviselet tartalmatlanná vált, és a szereplőkben a konstrukcióba helyezettség állapota uralkodott. Olyan cselekvéseket kellett végrehajtaniuk, amelyek csak esztétikai, vagy tematikai szempontok alapján állhatnának össze egységes ábrázolássá. Nem volt a jelenidejüket meghatározó tartalmi közölnivalójuk. Ezek az eleve kulturális és vallási szerepekben megjelenített emberek, egy színházi jelentéskörben, valóságértelmezésben sem a fikción belüli, sem az előadás aktusára vonatkozó szándékkal nem bírtak, az előadás elszenvedői voltak. Magánemberként nagyon keveset deríthettünk ki róluk. Egyedül vallásukhoz fűződő erős viszonyuk mutatkozott meg, ez uralkodni látszott bármilyen megjelenési formán. Tehát müezzinként voltak ábrázolva. (Vagy máshogy nem is lehet őket ábrázolni.) De pillanatonként vizsgálva kérdés, hogy milyen igazságok működtették jelenlétüket. Kik valójában ezek az emberek, lefejtve minden szerepről? Ott álltak előttünk saját jelenidejükben, létükben megmutatkozva, nem csak színészként, hanem létezőként értelmeződve. Színészek is voltak, hiszen egy kijelölt tér-idő konstrukcióban láttam őket. Egyszerre láttam őket létezni és ábrázolódni. Melyik értelmezés az, ahogyan nekem ezt be kell fogadnom? Nézzem az emberekre rakódott jelentésrétegeket? Arabok, Muzulmánok, Müezzinek, így és így hívják őket és most itt állnak előttünk. Vagy emberek, akik ilyen szerepekben élnek? Színházcsináló emberek, akik szimpatikusak, nem szimpatikusak, stb., vagy dokumentarista fikcióban értelmezett emberek, akik nem akarnak jelenleg semmit, egy fikció elemei, de az én valóságomban élnek. Mi a szándékolt ábrázolás? Mi a fikció? Nem lehet létezést (jelen időt) szándékok nélkül bemutatni. A szándékokat lehet másodlagossá tenni, de akkor is értelmezni fogom őket. Az előadás így próbálta tárgyként, élő dokumentumként ábrázolni az embereket, vele a közeget. De még ebben se vagyok biztos. Az ember nem állandóságban van. Jelen idő van. Az ember igazságától, céljaitól válik hitelessé. Színházi pillanatban pedig óhatatlanul felmutatódnak irányok, és ezeknek az irányoknak, ha minimálisan is, de összhangban kell állniuk. Különben nem születik meg a létrehozott valóság: nincs ábrázolás, csak a valóság. A néző dönti el, hogy mit hogyan ítél, miként lát, hogyan ábrázol, gondolhat bármire. A színházi valóság egy kijelölt időben és térben létrejövő fikció, a primer valóságszinttel párhuzamban. El kell dönteni, hogy a szereplő miként viszonyul az előadáshoz. Mert ha valamilyen életcél felé irányul a színházcsinálás, más valóságszinten keresem a szereplő tartalmát. Egy fikció viszont saját idejének felmutatott állapotaiból épül fel. A  zavarosság olyan mértékű, az ellentmondások olyan tudatosan követik egymást, a forma úgy rombolja le önmagát, hogy összességében az a benyomásom, hogy szándékos. A valóság megmutathatatlansága így nyilvánul meg - maga a színházcsinálás válik jelenidővé - az emberek középszerűsége, a valláshoz való ellentmondásos viszonya, az előadás elvállalása nyomán válik láthatóvá. 

Kristóf: Összességében azt látom, hogy a dokumentumszínház, mint forma, mindenkinek nagyon felkeltette az érdeklődését, s a vitagenerálás már önmagában érvényessé teszi az előadást. Azt a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is az, hogy színház, nem hiszem, hogy most meg fogjuk tudni válaszolni, de ez eleve egy olyan kérdés, amely csak a vita aktusában tud létezni. Viszont mégis azt látom, hogy az előadás hibájaként lehet elkönyvelni azt, hogy az erős forma mellé nem sikerült találni egy éppen ennyire erős és vitaindító témát. Bár Kriszta és Orsi beszélnek a müezzinek problémájáról, tehát az előadás bennük ilyen szempontból is elindított valamit, én mégsem érzem elég erősnek a téma feldolgozását. E témáról és a (ez esetben nem hagyományos) konfliktusról szinte semmivel sem tudtam meg többet, mint azelőtt, hogy beültem a színházba. De ez az előadás kudarca, és nem a dokumentumszínházé, mint formáé.

Fekete Tamás
Kelemen Kristóf
Nagy Orsolya
Oláh Krisztina
Zsigó Anna

Dávid: 2010. október 10-én lehetett megnézni a Madách Színházban a d’avant című produkciót, melyben együtt dolgoznak a Sasha Waltz & Guests társulat művészei a Les Ballets C. de la B társulat két korábbi táncosával. Egészen különleges hangulatú előadás volt: tánc, zene, és ének olyan egyedi összhangzata, mellyel ritkán találkozhatunk magyar színpadokon. Szerintem a négy alkotó (Juan Kruz Diaz de Garaio Esnaola, Sidi Larbi Cherkaoui, Luc Dunberry, Damien Jalet) célja egy mozaik felépítése volt - egy olyan mozaiké, mely több különálló elemből áll, mégis egységes képet alkot. Induljunk el hát fordított irányban: mikből állt össze ez az előadás? Mi adta a különlegességét? És vajon miért kapta azt a címet, hogy “d’avant"?

Ambrus: Nagyon jó nyomon indultunk el. Az ének szerepe különös fontos. És itt most korrigálnék. Nincs ugyanis zene az előadásban. Az, amire táncolnak, a saját énekhagjuk. És hogy mit énekelnek? Görög, spanyol, latin, francia szárd szakrális énekeket hallottunk, amik egy nagyon furcsa középkori hangulatot kölcsönöztek, míg amit a színpadon láttunk, az egyáltalán nem volt középkori. A másik korrekció az az, hogy a táncosok mind Sasha Waltz társulatába tartoztak egykoron. És ez is egy különlegessége az előadásnak, hiszen “idős" emberek táncoltak, olyan koreográfiára, ami óriási igénybevételt jelenthet bárki számára. A mozaikot hogy érted pontosan?

Dávid: A mozaik alatt egyrészt arra gondoltam, hogy az előadás különálló elemei nem illeszkednek egymáshoz tökéletesen, pl. az ének mintha ellene menne a táncnak, hiszen nehezebbé teszi a mozgást. Mégis egy hatásos kép áll össze. Másrészt arra gondoltam, hogy az előadásnak, bár volt egy íve, mégsem volt egy központi cselekményszála. Inkább különálló képek, gondolatok, pillanatok laza láncolatának éreztem az előadást. Harmadrészt pedig a díszlet - számomra - központi elemére, a téglákból kirakott köralakú területre is gondoltam. Nekem az előadás azon részei tetszettek a legjobban, amikor valamilyen szerepet szántak ennek a szakrális térnek. Például nem sokkal a nyitókép után, amikor szteppelt a legelső színész, más hangot hallottunk, amikor a mozaik köveire lépett - egy szinte csilingelő, törékeny hangot, melyet nagyon szépnek éreztem. Később pedig a téglákból többek közt dominósort, sírhelyet, illetve megalitikus maketteket állítottak fel. Mégis, volt ugye pop szám is - mindez együtt adta ki, szerintem, egy mozaik hatását.

Gábor: Szerintem azért nem teljesen különálló mozaikokat láttunk, én végig éreztem egy arra irányuló igényt, hogy az előadás elmondjon valamit az európai kultúráról, történelemről, életről, halálról. Illetve ezek egymáshoz való viszonyáról. Úgy éreztem, hogy kicsit túl nagyot akart mondani az előadás, túl nagy szeletét próbálta befogni a világnak, ezért aztán  folyamatosan ellensúlyozásra volt szükség, és pont a halálkomolyságot megtörő ellensúlyok mentették meg a darabot, az idézőjelektől vált érdekessé.

Ambrus: Egyetértek veled abban, hogy az előadásnak volt egy központi mondanivalója, ami ennél jobban nem is tudnék megragadni. Ami talán a legjobb és legérdekesebb volt, az viszont a játék. A játék, megjelenése életben, halálban, történelemben stb. Nagyon szellemes ötlet volt a kétféle öltönyben lévő táncosok “összekeveredése", vagy a keresztrefeszítést imitáló kéztartás leleplezése (partvisnyél a zakó ujjában), a fiúbandás dalbetét, vagy a pisilés a temetés alatt. Nem biztos, de jópofa utalás lehet a brüsszeli Manneken Pis-re.

Gábor: Igen, pontosan az általad felsorolt elemekre gondoltam ellensúlyként, mégis volt egy furcsa érzésem, mintha az előadás csak időnként lett volna önreflexív, ami végső soron izgalmassá tette az egészet.
Nagyon tetszett a születés-halál nagyjából két perc alatt öt lépésben való bemutatása, az egész jelenetnek a könnyedsége, bagatell mivolta adta az erejét, és úgy éreztem, pont így tudják elkerülni azt a veszélyt, hogy ne nagyon általános dolgokat fogalmazzanak meg a világ dolgairól.

Dávid: A játékosság szerintem is nagyon fontos volt az előadásban - a humoros és a komolyabb képek váltakozása adott neki egy érdekes ritmust. Viszont nekem ez a játék problémát is okozott. Nevezetesen, hogy az előadást végtelenül variálhatónak és ebből fakadóan tetszőleges hosszúságúnak éreztem. Mivel a láncot bármeddig lehetett volna folytatni, engem meglepetésként ért, amikor egyszer csak szembesültem azzal, hogy sötétedik a színpad, hogy mindjárt vége lesz a játéknak. Ez nem feltétlenül negatív tulajdonság. Szerintem fontos az, hogy az előadás elérte azt, hogy így elmerültem benne. Hogy kizökkentem belőle, amikor vége lett. Mégis érdekes probléma, hogy az ilyen típusú, rögtönzéses elemeket is tartalmazó előadásokban felfedezhető-e bármilyen szerkezet. Azért is, mert én kicsit csalódtam, hogy a zárlatban nem volt még valami kápráztató, valami sokkoló, erős effekt... Valami, ami hirtelen egybefoglalja, “összerántja" az egész előadást egyetlen pillanatban, képben. Inkább egy fokozatos elhalkulásként éltem meg a véget, mintha az alkotók csak kifutottak volna további ötletekből. Ez pedig nem feltétlenül szerencsés hatás.

Ambrus: Dávid, szerintem nincs igazad. Teljesen. A végtelen variálhatóság még stimmel, mert tényleg a eltüntek a határok. A rögtönzés kifejezést nem értem. Az, hogy hirtelen lett volna vége az nem igaz. A tégla-dominó felépitésével, és a halál megjelenésével egyértelmü jelzést adtak az előadás lezárásáról. A vége, az utolsó jelenet ráadásul egy olyan statikus, kitartott kép volt, ami nem hagyott teret a folytatásnak. Mi lenne szebb kép egy hosszú kitartó éneklésnél egy lassan elsötétedő szinpadon? Ötlettelenség? Nem hiszem. Nem is vesztegetek erre több szót.

Gábor: Szerintem az előadás kifejezetten jól felépített volt, igaz, talán nem az volt az erőssége, hogy pontról pontra lehetett követni az ívét, inkább a képek egymáshoz való viszonya adott kiindulási pontot. Az előadás végén lévő jelenet során az egyik táncos a közönségnek háttal pisilt hosszú perceken kereszetül, miközben temették a néhány perc alatt az élet legfontosabb állomásait bejáró szereplőtársát. A hosszan kitartott pisilés véget nem érő csobogása a folyamatosság érzetét keltette a temetés közben. Nem beszélve arról, hogy nyilván önmagában a cselekvés elég nagy kontrasztott nyújtott az életet lezáró szertartással szemben. Az előadás során folyamatosan ellentétbe került egymással a folyamatosság és a befejezettség. Bizonyos motívumok, cselekvések végígkísérték az előadást (pl. ének, mely a zárókép alatt is szólt, a kipa csak az előadás legvégén került le az egyik táncos fejéről) más jelenetek teljesen váratlanul, és közvetlen előzmények nélkül kerültek színre (ilyen volt a fiúbandás dalbetét, vagy a cirkuszi mutatványra emlékeztető öltönyökkel való játék).
Így az utolsó kép szerintem megfelelő lezárása volt az előadásnak, a hosszan kitartott éneklést elnyelte a fokozatosan sötétedő tér. Amellett, hogy hatásos volt a zárókép, megtartotta a folyamatossággal és a befejezettséggel való játékot.

Dávid: Ambrus, úgy tűnik, kicsit máshogy látjuk a dolgot. A rögtönzés lehet, hogy nem volt megfelelő szó; abban gondolom egyetértünk, hogy bár a koreográfia megvan, előadásról előadásra biztosan vannak benne eseti, nem ismételhető, akár kényszerből választott megoldások is. És nem arra gondoltam, hogy az előadás egészére lehetne azt mondani, hogy ötlettelen, sőt, a legkevésbé sem az - csak meglepett ez a megoldás az előadás végén, hiszen még szívesen néztem volna tovább. Láthatóan ezt a befejezést Gáborral jobban tudtátok értékelni, mint én. De az előadás összességében nekem is tetszett, nagyon hangulatos volt, fő tanulság, hogy négy ember tökéletesen kitölthet egy ekkora színpadot is énekkel, tánccal, felszabadult játékkal.