Klári: Nekem nagyon tetszett ez az előadás.
Forgách András: Szerintem az álom, mint formaelv, működött a rendezés mélyén.
Dávid: És micsoda álom! Ellentétben a Ledaráltakeltűntemmel, Bodó fantáziáját most szigorú keretek közé szorítva vitte színpadra. Egy sokkal visszafogottabb, egységesebb előadás állt össze belőle, ahol a visszafojtott kreativitás egyszer csak kirobbant. Kérdés, hogy ez a robbanás mennyire vált az előadás javára... Nélküle ugyanúgy tetszett volna mindenkinek? Én imádom az ilyesmit, de a mai napig nem tudom eldönteni, hogy ezt az egy kunsztot díjaztam inkább, vagy az előadás egésze tetszett-e...
Kriszta: A robbanás nagyon jó volt, de nekem jobban bejött volna, hogyha a színpadot betöltő törmelékekre épül rá a Mennyország és nincs szünet és díszletváltás a két jelenet között.
Ambrus: Ezzel csak vitatkozni tudok. Szerintem nagyon jó volt ez így. A mennyország sterilsége nem passzolt volna a robbanás képéhez. Viszont nem a díszlettel, vagy a szünet helyének meghatározásával kéne kezdeni, hanem mondjuk onnan ahonnan az előadás elindult, mert ezzel nem jutunk el sehova, ráadásul, aki ezt olvassa és éppenséggel nem látta az előadást az rögtön el is kedvetlenedik, ha egy robbanással kezdünk, ahelyett hogy valahol elhelyezzük az előadást. Én a képek mentén mennék végig az előadáson, mert lássuk be, hogy az első kép puritánsága és statikussága jut el “valahogyan" a szétrobbanó színpadig, ami sokkal érdekesebb, mint a szünet helyéről beszélni. Szóval a “valahogyant" kéne megragadni, de isten ments, hogy elragadjam a szót. Az első kép tehát...
Klári: meg szerintem semmiképpen sem jó hozzáállás a “mi lett volna ha" és a “ jobb lett volna ha a rendező úgy csinálja hogy", mert nyilván direkt lett úgy, ahogy, és nem máshogyan illetve az álom és a szürrealitás egyáltalán nem jelenti ugyanazt. az álom megfolmazása egyszerűen kikerülné azt, hogy értelmezni kéne a darab, illetve a rendező sajátos, belső, ki nem mondott logikáját, aminek a mentén az egyes jelenetek belső szervezőelve alapján kialakultak a történések.
az “álom" kifejezés egyfajta megmagyarázhatatlanságot, “misztikumot" sugall, amiről itt szó sincs, inkább egy érthető, de le nehezebben írható, de mindenképpen valamiféle nyilvánvaló szervezőelvről van szó, ami jelenetről jelenetre furcsa dolgokat eredményez.
Kristóf: Klári! Én kíváncsi lennék, rá, hogy miért “tetszett Neked nagyon ez az előadás"? Mert itt csak az előző hozzászólásokhoz szólsz hozzá, de az előadáshoz nem...
Klári: Kristóf, ne fikkants! Akkor szólok hozzá amikor akarok! És a hozzászóláshoz való hozzászólás is az előadáshoz való hozzászólás és az arról alkotott közös képet és beszélgetést árnyalja remélhetőleg.
Kristóf: Természetesen igazad van, és amiket írtál, azokkal mélységesen egyet is értek, csak mivel benned annyi gondolat és érzelem van, hogy az szinte vulkánszerűen szokott kitörni és elönteni a viták során minket, ezért gondoltam megpiszkállak kicsit, nehogy már kimaradjunk az előadás kapcsán eddig ki nem mondott gondolataidból, és egyben nehogy lelki és egészségügyi problémát okozzon Neked az, hogy valami benn maradt, aminek ki kellett volna törnie :)
Klári: Kristóf, egy tündér vagy!
Anna: Az előadás egészével kapcsolatban a precizitás az, ami először eszembe jut. A véletlenek, megúszós variációk egyáltalán nem léteznek ebben az darabban, nincsen ahogy-esik-úgy-puffan megoldás, tulajdonképpen végtelenül tudatos az egész. Ez a tudatosság olyan stabil kereteket hoz létre, amelyekben aztán szabadon lehet játszani pl. a néző fókuszával. Ambrus tartaná a sorrendet, nézzük az első képet: a színpadon és az egyik emeleti páholyban történik a párbeszéd ill. a köztük levő térben, a fejünk feletti levegőben. A néző a nyakát forgatja serényen, nehogy lemaradjon valamiről, mivel van miről. Papírrepülők, konfetti tölti be a teret. Máshol: mikor vesszük észre a föl-le szaladgáló pókot a falon? (A leghátsó, legtávolibb falon). A cselekmény egyik súlyos pillanata alatt egyszer csak elneveti magát az ember csöndben - éppen nagyon kéne figyelni, mert sorsok dőlnek el a színpadon, de én folyton vissza-vissza fordulok a rohangáló pókhoz, nem hiszem el, hogy ott van. Később: Liliom és Ficsúr a töltés mellett, felhajtott gallérok, éles bicskák a zsebben, westernfilmes párbajt megelőző feszültség - a háttérben pedig Juli fürdik. Vagyis iszonyatos precizitással és lebegő lassúsággal fürdik, halkan csobog a víz, sötét, alig látható már a színpad hátsó sarkában, körülötte fehér leplek, rongyok. Miközben az előtérben valaki épp meg fog halni, még nem tudjuk ki. A képek folyton váltakoznak, egyszerre több lehetőség is van, és én döntöm el, hogy mit nézek épp, én játszom a hangsúlyokkal.
Orsi: Tekintve, hogy nem tudok németül az előadásban számomra fókuszt a nonverbális történések kötötték le, amiből szerencsére nem volt hiány, az Anna által már említett pók is nagy kedvenc volt, valamint az első képben tetszett, hogy míg a darabban úgy zárul ez a rész, hogy Juli és Liliom zavartan ül egymás mellett, addig itt Juli is bekerül Liliom ‘strigulái’ közé egy csókkal megpecsételve. Tetszett, hogy sok helyen apró változtatások történtek a cselekményben, többek között a kifosztós jelenetnél, ahol maga az ‘akció’ nem is jelent meg a szemünk előtt (hogy szóban igen vagy nem, azt nem tudom), hanem mint valami rémálomban villództak a fények és a falra vetültek a hatalmas árnyékok, majd Liliom összeesése. vagy eszembejut még Ficsúr szerepeltetése a mennyországban és az egész menny-kép gyökeres átalakítása. Itt sok változás történt a darabhoz képest, kicsit szikárabb lett, de nagyon jól megtámogatta a darab addigi történéseit. A hatalmas könyvespolc zseniális volt, én is szeretnék ilyet otthonra. A robbanásról inkább nem is beszélek, az előttem szólók már épp eleget beszéltek róla, hatalmas élmény. Ami eszembe jutott még, az a két meztelen jelenet; az egyikben ugye Liliom, a másikban pedig Juli. Liliom örömében majd kiugrik a bőréből, nagyon tetszik az az ív, amit a színész bejárt attól kezdve, hogy megtudta, gyermeke lesz. Először csak ismételgeti, majd szó szerint kivetkőzik önmagából örömében. Pető Kata fürdős jelenete pedig iszonyú szép, mintha Liliom vétkeit akarná lemosni, meg akar tisztulni, érzi, hogy Liliom rosszat cselekszik, és igyekszik minden sallangtól megszabadulni. A magyar mondatok nagy hatással voltak rám (gondolom, mert értettem őket :)). Érdekes kiemelés volt ez. Igazából még sok minden eszembe jut, de össze-vissza, szóval, majd ha írtok, akkor írok még rá.
Gábor: A néhány magyar mondat beékelése szerintem is nagyon jó ötlet volt, úgy vettem észre, hogy általában nagyobb indulatoknál, fokozott érzelmi állapotban hangzottak el magyar kifejezések. Különösen érdekes lehet úgy nézni a darabot, hogy a szereplők ismeretlen nyelven szólalnak meg nagyon fontos pillanatokban. Ráadásul a mondatok jelentését igazából ki lehetett következtetni, hiszen sokszor német kifejezést ismételtek meg magyarul a színpadon, így a magyarul nem beszélők nem értették, de tudhatták, miről van szó.
Bence: Engem az első felvonás fogott meg legjobban. Az, hogy bár a játék nagyrészt a színpad szűk előterében folyt, végig lekötötte a figyelmemet. Köszönhető ez annak, hogy kivétel nélkül minden színész a magyar színpadokon ritkán látható intenzitással volt jelen. Izgalmas volt a vurstlibeli körhinta hangulatának megteremtése a zenével és a nézőtéri fényekkel. Bár úgy gondolom, hogy itt nem volt Bodó-féle ötletrengeteg, sok kis érdekességgel és abszurd pillanatokkal színezte a előadást, ezért számomra élményszámba ment a felismerés, amit a darabot olvasva nem tapasztaltam, hogy a Liliom egy nagyon szép és érvényes történet.
Gábor: A Liliomot szerintem pont attól nagyon nehéz színpadra állítani, hogy érvényes és szép történet, a (hello kristóf:D így még sosem írtam semmit...) igen, én most pont Bence állítására akartam építeni, mármint hogy egy érvényes és szép történetet nagyon nehéz színpadra állítani, úgy, hogy az ott is érvényes is szép legyen. Bodó rengeteg veszély kikerült, az előadásból nem lett sírásvisszanyelős melodráma, és az egész darabnak működött a metafizikája, pont azért mert viccet csinált belőle,és a rendezés szervezőelvévé a megmagyarázhatatlanság,a más logika alapján való működés vált. Végig olyan érzésem volt, hogy színpadon látott történések, a színfalak, azaz Liliomék szobájának falai mögött húzódott egy másik világ, ami időnként eluralkodott a színpadon, illetve befolyásolta annak történései. Abból a világból elevenedtek meg Liliom félelmei, mikor őt letartóztatni akaró rendőrnek hitte a Hollunderékhez látogató tisztet, onnan válaszolt az ég dörgésekkel Muskátnénak, mikor vissza akarta csábítani Liliomot a Ligetbe, és onnan tört elő váratlanul az a néhány magyar szó is. Így a mennyország, illetve annak furcsa működése az előzményeket tekintve egyáltalán nem volt meglepő, sőt, lehetett sejteni, hogy van valami mozgató erő a falakon túl, ami nyilván egyszerre volt Bodó Viktor és az aktákkal játszó atyaúristen.
Kristóf: (helló gábor! igazán interaktív... vitázhatnánk is kicsit, ez olyan fura, mintha a számítógépem lezárt egyénisége egyszercsak elvesztette volna személyiségének szuverenitását...:DDD ez egy trauma... kösz az együttérzést:DDD vagy a tiéd már hozzá van szokva ehhez a dionüszoszi testtudathoz?) Számomra az volt nagy meglepetés, hogy nahát, ez a Liliom egy tökre szerethető figura. Lehet, hogy elrontja az életét, és nem tud egy értelmes mondatot kinyögni, inkább lekever egy pofont az asszonynak, de mégis van benne valami lehengerlő, valami végtelenül szerethető. Ez Köles Ferenc és Németh Kristóf Liliom-alakításai után (amelyeket eddig láttam) üdítő változatosság volt.
Gábor: Jaja, sokan mondtátok, hogy meglepő, illetve újszerű volt számotokra Liliom karaktere, nekem valahogy ez kevésbé tűnt fel. Eddig én Széles Lászlóval és Nagy Zsolttal láttam Liliomot, de tulajdonképpen bennük is abszolút megvolt ez a szerethetőség illetve esendőség, csak kicsit más arányokkal. Ami nekem új volt a grazi Liliom alakításban, az a szerep játékosságának hangsúlyozása volt. Liliom papírrepülőket dobált a nézőkre, bűvészmutatványokat mutatott Julinak, a játék nagyon erős alkotóelemévé vált karakterének és más megvilágításba helyezte későbbi döntéseit. Illetve kicsit az egész darab olyan volt, mintha Liliom játékos, más szabályokkal működő világában játszódott volna.
Kristóf: Igen, az én előző élményeimben is megvolt a szerethetőség (vagy inkább annak a megvalósulás nélküli célja), de emellett mindig volt bennük valami végtelenül idegesítő.
Én Orsival vitáznék egy kicsit: szerintem Pető Kata vetkőzése a háttérben nem feltétlenül szimbolikus jelentést hordozott. Egyrészről poén volt: a dráma legizgalmasabb jelenete közben Bodó egy pucér nőt rakott a háttérbe, amellyel valljuk be, tökéletesen elterelte a figyelmünket az előtérben játszódó jelentről (háttérben történő pucérkodás vagy szexuális aktus mellett nincs olyan színész, aki labdába rúghatna). A jelenet folytatása pedig - amikor megjelennek a rendőrök – rémisztően hirtelen következik be emiatt, kiemelve annak szürreálisba hajló, nyugtalanító és szinte előzmény nélküli jellegét.
Bodó szerintem nem egy újraértelmező szándékkal nyúlt a Liliomhoz: inkább egy sajátos formavilágba helyezte az, és megpróbálta a dráma lényegéhez közelebb vinni a nézőket. Egyetértek az előttem szólókkal: tényleg a játékosság az egyik legfontosabb szervezőerő. De Bodó a zseniális ötletek színpadradobálása mellett elmélyíti a cselekményt, és maivá teszi a Liliomot, mint drámát.
(Mai büfés beszélgetésünk után tényleg belátom, hogy) Nem csak funkcionális, de dramaturgiai oka is volt a szünet helyének (Liliom halála után, a mennyország előtt). (Bodó mellesleg nem használja a Babarczy-féle jelenetátrendezést, s ennek az oka az, hogy az eredeti szövegben találja meg a maga értelmezését.) Érzékeltetve van, hogy a második felvonásban egy fantasztikus, ha úgy vesszük fiktív történet veszi kezdetét. Mert valós szinten Liliom meghal, Juli pedig éli tovább az életét. De ez a dramaturgiai beavatkozás érzékelti, hogy most, ma este eljátszunk azzal a gondolattal, hogy “mi lett volna ha" (hogy utaljak arra a mondatra, amelyet korábban Klára egy egészen más értelemben kárhoztatott, vicces, hogy pont az ő ellenvetéseinek mentén jutottam el idáig) (látom, a szövegemben mászkálsz, Gábor! :)) A második történet poénja az, hogy a “ha" semmilyen szempontból sem változtat az első felvonás kimenetelén. De valahogy mégsem mélységesen tragikus a lezárás. Lehet, hogy semmi sem alakult jól, de a történet közepén mégis ott van egy olyan csodálatos és mindent elsöprő szerelem, amely független a szegénységtől, az emberi kommunikációképtelenségtől és még a bürokratikus angyalok hivatalának sincs befolyása fölötte.
S most így a végére a kedvenceimet: a bogár, ami 17 évet él a fal ugyanazon pontján, és a fiatal Hollunder (Martina Stilp), aki néma szerepéből az előadás egyik legkarakteresebb figurájává válik, eleinte szótlanul perverz androgünként, később transzcendens kapcsolatai révén a mennyország nedvesen izgató hivatalnok-angyalaként. (mellesleg a jövőben használhatnék egy poltikai által kevésbé bemocskolódott színt? oké, végülis megoldottam)
Ádám: Nem könnyű az előttem szólottak után - félő, hogy ugyanazt tudnám csak elmondani, mint ők, esetleg cirkalmasággal álcáznám, hogy ez márpedig még nem hangzott el, miközben dehogynem. Ehelyett inkább ez: engem a szünet előtti, elementáris erejű apokaliptikus förgetegben akkora sokk ért, hogy – még a darab ismeretében – is úgy éreztem: “nincs tovább" (belső hang duruzsolta ezt nekem a hatalmas elektromos villanások közepette, ezokból az idézőjel). Meghalt Liliom, s vele pusztult minden, ami a világ. Egy csibész, aki - mintha egy madzaggal volna rákötve, akár az első felvonásban a piros, héliumos lufi, mely feje fölött imbolygott - elestével az egész glóbuszt magával rántja. Óriási, megérdemelt hangsúly. Egyúttal a tetem felett némán zsolozsmázó Juli fájdalma. Szívével együtt hasad a mindenség. A túlzott költőiség miatt pardon, végeredményben a lényeg, hogy iszonyatos hévvel ragadott magával. Az persze már égő, hogy a túlvilági szín és az utolsó jelenet a szünetben majdnem teljesen lenullázódott bennem, és úgy kellett fölocsúdnom, hogy no hiszen még. Emiatt egészen kizökkentem a szünet utáni háromnegyed órára, s bár a földöntúli váróterem jelenetében Bodó elméje sze�mmel látható sugárban hányta sziporkáit – valósággal dorbézolt a rendezői kreativitás (úgy vizuálisan, mint... másképpen), és, valljuk be, ez egyáltalán nem árt az elvont terek színpadi megvalósításának -, a tragédia ott maradt nekem, a szünet előtt, a levegőben (a vég vákuumában? – ez inkább egy leáldozó asztronauta memoárgyüjteményének címéért szállhatna versenybe, no de mégis). Lehet, hogy ott kellett maradnia.
A fiatal Hollunder számomra is egészen különös jelenség volt; bizarr, somfordáló félig-ott-létével legalább annyira nem tudtam, mit kezdeni, mint bárki más. Zavarba hozott, idegesített, valaki itt van, aki minek van itt, és ha már van, mért nem viselkedik úgy, mint aki valóban van. Borzongató árnyként vonult végig az előadáson.
A már tárgyalt “mögöttes világgal" kapcsolatban: én is úgy éreztem, hogy kifejezetten érzékenyen építették a benyomások, lelkiállapotok, képzetek dimenzióját a szöveg mögé. Olykor előbuggyant, máskor finoman előszüremkedett, s ha különösebb árulkodó jelét nem mutatta, akkor is ott gomolygott a történet mögött, kvázi-láthatatlanul, hogy csak az “orrunkat" üsse meg (a dimenzió...). Árnyaltan jelent meg - nem is elem volt, inkább stílus, ami nagyon jót tett az előadásnak. Mintha a darab vérkeringése mellett a nyirokkeringése is beindult volna - ritka dolog.
Klári: Kedves Kristóf, azért írtam, hogy nekem nagyon tetszett ez az előadás, hogy ezzel, mint béna, de kicsit vicces mondat, mintegy áltisis fogalmazásként elkezdjem a közös fogalmazást, hogy könnyedén folytatódhasson.
Kristóf: Remek ötlet volt, de tényleg.
Klári: (örülök hogy tetszett az ötlet) De igaziból is nagyon tetszett az előadás nekem, számos ok miatt, amikről már a korábbiakban is mindenki mindenfélét tárgyalt. Egyfelől nagyon izgalmas volt külföldiül beszélő színházat nézni, mert ugyan nagyrészt pontosan tudtam, hogy miről beszélnek és mégis, valamiért minden beszélgetés olyan hosszúnak tűnt, hogy mi a francot beszélgetnek ennyit erről az egyszerű dologról, amiről szól az a jelenet, másfelől nagyon tetszett az, ahogyan megváltoztak, de felismerhetőek maradtak bizonyos effektek vagy motívumok, amik mindenféle más Bodó által rendezett vagy Szputnyikos darabokban is megjelentek, mint például Ficsúr kabátjának felvillanyozódása a mennybemenetelkor, ami kísértetiesen hasonlít Pető Kata világító ufóként való áriázására a Bérháztörténetekben.
Ádám: A motívumok/effektek átöröküléséhez kapcsolódva: én csak a Ledarálnakeltűntem című előadást láttam Bodó Viktor rendezésében a Liliom előtt, de a szereplők spontán megnyilvánulásai fura, zsigeri, állatias torokhangok által mindkét darabban megjelent – természetesen a Liliomban sokkal kisebb mértékben, visszafogottabban, csak amennyire a meta megkívánta. Jeles példája annak, hogy az a tombolás és vad dőzs, ami a Ledarálnakeltűntem nyers erejét (s ezzel egyik legnagyobb erényét) képezte, milyen elegánsan hasznosult újra egy egészen más hozzáállást megkövetelő kontextusban.
Klári: És például ebből az elegáns újrahasznosulásból is az derül ki, hogy semmiképpen sem érdemes a “bodós képek" vagy a “bodói fantázia" milyenségéről dolgokat mondani, mert az nem egy “kész" dolog, vagy módszer, hanem mindenképpen egy változó valakinek az egymástól különböző produkciói, amiket elég nehéz de talán fölösleges is az egy “alkotó elméből" és annak gondolataiból kiindulva elemezni, sokkal inkább egymással lehet összevetni az előadásokat, ami viszont nagyon izgalmas, főleg mert ilyen sok elérhető belőle.
Tomi: A Liliom történetet, nehéz reális valóságként bemutatni, bár szándékai szerint reális közeget ábrázol. Nyelvezete , és szerkezete („képek") , maga a cselekmény meseszerű jelleget teremt. Az egyediség is a mese felé rúgja. (De nem oltja ki a tartalom általános érvényű jellegét.) A figurák vágyaikban működésükben reálisak, magát a szabályrendszert jellemzi a meseszerűség.
A dráma számomra legérdekesebb tartalma, a fikció összevetése, a hiteles idegállapotokkal. A szereptelenség , a bizonytalanság formakeresése. A valóság fikciót, keres.
A megnyilvánulás és a szándék közti folyamatos feszültség. Az állandó szerepkeresés, teremtés, értelmezés.
Liliom működése, az elutasításban való létezés, amellyel a megállást , a valódi érintkezést védi ki. Önazonossága nem tűri az önreflexiót. Önmaga előtt szemérmes, érzékenységét durvasággal oltja ki .A „ligeti csalogató" férfiszerep biztosítja a fölényt és agressziót, ráadásul egy énképet is kölcsönöz. Látszólagos világrend középpontjában áll, aminek fenntartásával biztonságban érezheti magát. Ez figura, partra vetett halként él avval az emberrel, aki szereti őt és akit ő sem tud elhagyni. Saját bűnössége miatt frusztrálódik.
Liliom és Juli pad jelenete, esendően tökéletlen. A jelenet, kisszerű esetlenségétől valóságos. Ennek a bizonytalanságnak jelenidejűsége van. Juli természetességével feloldja Liliom szerepeit.
A történetnek egyidejűleg van, kisszerűségében és egyediségében szerethető, egyidejűleg pedig elégikus szentimentális jellege. Ezeknek ellentmond az élethelyzetek durvasága, a figurák vívódása és szenvedéstörténete. Liliom egyszerre nyers ösztöni figura ,egyszerre gyermeklelkű, szerencsétlen. Groteszk iróniája van a darabnak. Liliom öngyilkossága komikus mivel kisszerű, teátrális. Humoros moralizáció oldja a tragédiát. Groteszk ezenkívül a Mari-Hugó párhuzam, Muskátné szerelem, Ficsúr, Hollunderné, ( és Bodónál ) a mennyországjelenet, a lopás és az utolsó kép is.
Az utolsó két kép más irányt ad a darabnak. A közeg amelyből Liliom kiugrik, helyet ad egy kozmikus , morális börtönnek amely visszairányít. Liliom figurája, már mint „változtathatatlan" , szerethető karakter jelenik meg.
Bodó előadása, elejétől a végéig magabiztosságot és egyöntetű világképet mutatott. Az előadás mintha nem is rendelkezett volna jelenidővel, csak hiteles figurákkal. A filmszerű jelenetkezelés és az effektek gyakori használata, képszerű világot hozott létre. A trükk, a szerep kérdése nem a darab világán belül ,hanem az ábrázolás részeként is megjelent. A karakter tökéletlensége , a helyzetek tökéletlensége , a nyers, durva valóság profi szerkesztettség mögül ordított. A figurák széles skálát járnak be szenvedés és felszabadult boldogság között. Nincs magasztos tragédia. Egyensúly teremtődik a kisszerű és nagyszerű pillanatok között, hiteles ábrázolásuktól válnak valóságossá. A közeg groteszk .Az idegállapotok valódiak, még sincs jelenidejű realitás. A pillanatnyi érzelem van kiterjesztve és hitelében megvizsgálva. A szereplők elfogadva. Eldöntött figurák ,akik végiggyűrődnek élethelyzeteken. A hangsúly a helyzetek láttatásán van, nem pedig azok jelenidején. A szerethető vagy nyers létezés valósága mellett, dinamikus szélsőségek, humorral és szimbolikus valósággal. Nem a valóság formakereséséről volt szó, hanem a formában szenvedő, abból kitörni vágyó valóságról. A karakter hitele egy pillanatban felboríthatja az egész mesterséges világot, kitörni mégsem tud. (Liliom megtudja , hogy gyereke lesz. Juli gyásza.)
Ambrus: Nehéz gátat szabni a szavaknak, ezzel az előadással kapcsolatban, de most mégis ezt tenném. Vélemények csaptak össze, kiegészítettük egymást,sok minden elhangzott és talán még így sem sikerült egy teljes, átfogó képet alkotnunk a Liliomról, habár azt sem tudom ez célunk volt-e. Talán nem. A lényeg az, hogy egy olyan előadást láttunk Grazban, amiről tényleg érdemes volt ennyit írni, sőt ha nem szorítanának vészes határidők, talán a végtelenségig folytathatnánk ezt. És fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez nem a mi ujjaink leállíthatatlan pötyögés-kényszere miatt van, hanem azért, mert a Liliom pötyögtet minket. Nem lehetetlen, hogy folytatjuk is a végtelenségig. Akinek felkeltette az érdeklődését látogassa meg a www.szupertonalis.blog.hu-t.

Bíró Bence
Cseh Dávid
Cserne Klára
Fekete Ádám
Fekete Tamás
Ivanyos Ambrus
Kelemen Kristóf
Mohácsi István
Nagy Orsolya
Oláh Krisztina
Zsigó Anna