Rimini Protokoll: Radio Müezzin

Anna: Október 15-én az Őszi Fesztivál keretei közt megnéztük a Rimini Protokoll előadását a Trafóban. A darab címe: Radio Müezzin - habár talán a darab megnevezés hagyományos értelemben nem állja meg a helyét.

Orsi: Ugyebár maguk a készítők dokumentumszínházként nevezik meg a létrejött előadást, de azt gondolom, hogy emellett megvolt az alkotóknak az a szándéka is, hogy vallásukat és az ehhez tartozó szokásokat megismertessék a nagyközönséggel, azaz “terjesszék az igét". A darab hangneme meglehetősen személyes igyekezett lenni, ezzel szemben mégsem éreztem azt, hogy közelebb kerültem volna az ideológiához, habár érdekes volt bepillantást nyerni ebbe a világba.

Kristóf: A személyesség érdekes kérdés, mert én is azt éreztem, hogy miközben mindenki elmesélte saját történetét, és elmondta a saját nézőpontját, a fő konfliktusról (az egyiptomi Vallásügyi Minisztérium elrendelte, hogy harminc válogatott müezzin énekét közvetítsék a rádiók városszerte), az objektív és elfogulatlan szemlélet (amely tulajdonképpen a dokumentumszínház alapja) érdekében egyáltalán nem akartak érzelmi hatást elérni. Emiatt végül tét nélkülivé és nem átélhetővé vált az előadás. Ezek az emberek saját magukat játszották, nem színészek voltak (a végén is csak egyszer hajoltak meg), saját életüket mesélték el, saját fotóikat mutatták meg, ittak és orrot fújtak az előadás közben. Ez már önmagában tudott volna nagyon erős lenni, de inkább ez a tény vált erőssé, és nem az előadás megvalósítása/témafeldogozása tükrében az ő személyességük. Persze lehet, hogy mindezt nem kéne számonkérni egy dokumentumszínházi előadáson, de valahogy azt éreztem, hogy intellektuálisan nem ütött akkorát rajtam, hogy pótolja a hiányérzetemet. De ha összehasonlítjuk egy dokumentumfilmmel ezt a formát, akkor azt láthatjuk, hogy míg egy dokumentumfilm tulajdonképpen közvetlenül megmutatja a valóságot (a kamera lencséjén keresztül), addig itt egy megkreált valóságot láttunk: a szöveg előre meg van írva, a jelenetek menete előre kiszámított, a színházi apparátus kiszolgálja az egészet.  

Anna: Ezt én is éreztem, de szerintem ezzel direkt játszottak az alkotók. Szerintem szándékos, kissé ironikus és mindenképpen eltávolító hatású az, hogy a szereplők úgy mondják a szöveget, mely amúgy nagyon személyes, intim kapcsolatban áll velük, mint egy feltűnően betanult, mechanikusan ismételgetett történetet. 

Kristóf: A színház újra és újra ismétlődő előadásokat feltételez, ezért az az autentikusság, ami egy dokumetumfilmben megvan, teljesen életképtelen a színházi kereteken belül. Hiszen hogy nézne ki, ha azt kérnénk egy dokumentumfilmben az életét sirató öreg nénitől, hogy akkor ezt most mondja el újra, mert lemerült a kamera. De most már befejezve (egyelőre!), az egész előadás össz-egészével kapcsolatban azt éreztem, hogy sokkal érdekesebbek a forma kapcsán felvetődő kérdések, mint a kifejtett téma. 

Anna: Nagyon izgalmas és az életszerűsége miatt bájos volt az a rész, ami talán az egyetlen hagyományos színházi elem volt az előadásban. Arra gondolok, amikor az üresen maradt negyedik szék mellé besétált egy vékony, fiatal srác, és elmesélte, hogy a negyedik szereplő (a sztármüezzin) és a társulat viszonya annyira megromlott, hogy elváltak útjaik - ezért most ő (a fiatal fiú) helyettesíti ezt a szereplőt. Felhívta a figyelmünket arra is, hogy ő nem fogja eljátszani a hiányzó illető szerepét, csak a jelenlétével ábrázolja azt, ami kimarad. Nagyon szép, hogy egy teljesen véletlenül létrejött helyzetet ilyen természetesen fel tudtak használni az előadásban.

Kriszta: És ettől színház igazán! :) Meg attól, hogy egy ismert és más körülmények között már talán unalmassá vált témát (a szegény, keményen dolgozó embereket felváltják a gonosz gépek) érdekessé vagy talán nem is ez a legjobb szó rá, inkább meghatóvá tud tenni, de legalábbis nem érezzük (érzem) elcsépeltnek. Miután mindhárom müezzin elmondta a saját történetét (ami akár kitalált is lehetett volna), meghallgattuk az ellentábort is. Nem hiányzott a csattanó sem: valójában egyik müezzin sem éli meg akkora tragédiaként az állása elvesztését, hiszen mindegyiküknek van más szakmája is (pék, tanár, villanyszerelő). A történet(ek) tudatosan volt(ak) felépítve, voltak benne direkt viccesnek szánt részek is, emiatt (bár egyetértek azzal, amiket ti írtatok) nem vitatnám el a színház megnevezést az előadástól.

Orsi: “egyik müezzin sem éli meg akkora tragédiaként az állása elvesztését." De akkor tulajdonképpen mi a lényege, célja az előadásnak? Mielőtt és miközben a darabot néztem, úgy gondoltam, hogy müezzinnek lenni létforma, és összeomlott benne az addig felépített kép, amikor egyikőjük közölte, hogy nem is bánja, hogy ennek a munkának vége. Kérdem én, ha nem megrázó az, hogy ez véget ér, akkor mégis mit jelent müezzinnek lenni? Az én szememben ez a hivatás a vallás egyik legfontosabb szerepköre, az ima és a hívek összekötője. Lehet egy ilyen szent feladatot rádión keresztül letudni? Számomra ez elvesz ennek a rítusnak a jelentőségéből. Persze megközelíthetjük az egészet a technika fejlődése szempontjából, de szükségszerű-e, hogy mindenbe bevonjuk? Elég felkavaró az, ha egy embernek az orra alá dörgölik, hogy “Nézd, itt egy gép, mostantól ő fogja ellátni a feladatodat.".

Kristóf: Mint a Charlie és a csokigyárban a fogkrém-kupak csavaró gép :DDD

Orsi: Még ha azt is mondták a müezzinek, hogy ezzel nincs vége a világnak, szerintem rejtett csalódásuk egyértelmű. Különben mit keresnének ebben a színházi előadásban, ahol erről a problémáról esik szó? És még ha ők azt is mondják, hogy nem számít, mi van a másik 29 997-tel? Munkájukat nem pénzért csinálták, egyértelmű, hogy nem anyagi okok vezettek ehhez a változáshoz. Nevezhetjük egyáltalán munkának? Inkább egy szent kötelesség, ami 30 000 embert közelebb hozhatott a vallásához. Megéri ezt csak így megszakítani?

Kriszta: Pont az benne a szép, hogy az ő életformájuk ugyanolyan marad, attól még, hogy nem lehetnek többé müezzinek. Lehet, hogy számunkra évszázados hagyományok jelentősége kérdőjeleződik meg, de az ő hitük töretlen marad. Nekem azt mutatta meg az előadás, hogy hogyan lehet tovább szolgálnunk egy számunkra fontos célt, ha elveszik a legfőbb eszközt, amivel ezt idáig megtehettük. És ehhez nem kell müezzinnek lenni. Ezért tartom igazi színháznak az előadást.

Tomi: Érdekes kísérletként indult a Radio Müezzin c. előadás. Előre lehetett tudni, és a felvállalt eszköztelen jelenlét nyilvánvalóvá tette, hogy valódi müezzinek állnak előttünk. A dokumentum színházként megnevezett alkotás, sajnos(?) végül tisztázatlan kérdéseket hagyott maga után. A müezzinek mikrofonnal a kezükben információkat közöltek saját életükről, széken ülve várakoztak a frontálisan berendezett, templombelsőt mímelő térben, énekeltek, megmutatták , hogyan imádkoznak, és beszéltek az előadás címét is adó problémáról, vagyis, hogy a müezzinek imára hívó feladatát a modern technika korlátozni fogja. Jelenlétükkel igyekeztek meghúzódni, megpróbáltak természetesen viselkedni, vagyis a színházi helyzet ellen dolgoztak, ettől jelenlétük természetellenessé vált. Mikor lép fel ez az igény? Ha nem tudom értelmezni a szereplő szándékait, szituáltságához képest? Mit jelent a természetes jelenlét? (Ön-azonos pillanat?) Azt hiszem az a fajta „színészietlen" önképviselet, ami a müezzinek szándéka volt, akkor működhetett volna, ha magának az előadásnak nem az lett volna a célja, hogy műalkotás legyen. Mivel azonban a fellépésnek nem volt semmilyen, a valóság megváltoztatására irányuló szándéka, az önképviselet tartalmatlanná vált, és a szereplőkben a konstrukcióba helyezettség állapota uralkodott. Olyan cselekvéseket kellett végrehajtaniuk, amelyek csak esztétikai, vagy tematikai szempontok alapján állhatnának össze egységes ábrázolássá. Nem volt a jelenidejüket meghatározó tartalmi közölnivalójuk. Ezek az eleve kulturális és vallási szerepekben megjelenített emberek, egy színházi jelentéskörben, valóságértelmezésben sem a fikción belüli, sem az előadás aktusára vonatkozó szándékkal nem bírtak, az előadás elszenvedői voltak. Magánemberként nagyon keveset deríthettünk ki róluk. Egyedül vallásukhoz fűződő erős viszonyuk mutatkozott meg, ez uralkodni látszott bármilyen megjelenési formán. Tehát müezzinként voltak ábrázolva. (Vagy máshogy nem is lehet őket ábrázolni.) De pillanatonként vizsgálva kérdés, hogy milyen igazságok működtették jelenlétüket. Kik valójában ezek az emberek, lefejtve minden szerepről? Ott álltak előttünk saját jelenidejükben, létükben megmutatkozva, nem csak színészként, hanem létezőként értelmeződve. Színészek is voltak, hiszen egy kijelölt tér-idő konstrukcióban láttam őket. Egyszerre láttam őket létezni és ábrázolódni. Melyik értelmezés az, ahogyan nekem ezt be kell fogadnom? Nézzem az emberekre rakódott jelentésrétegeket? Arabok, Muzulmánok, Müezzinek, így és így hívják őket és most itt állnak előttünk. Vagy emberek, akik ilyen szerepekben élnek? Színházcsináló emberek, akik szimpatikusak, nem szimpatikusak, stb., vagy dokumentarista fikcióban értelmezett emberek, akik nem akarnak jelenleg semmit, egy fikció elemei, de az én valóságomban élnek. Mi a szándékolt ábrázolás? Mi a fikció? Nem lehet létezést (jelen időt) szándékok nélkül bemutatni. A szándékokat lehet másodlagossá tenni, de akkor is értelmezni fogom őket. Az előadás így próbálta tárgyként, élő dokumentumként ábrázolni az embereket, vele a közeget. De még ebben se vagyok biztos. Az ember nem állandóságban van. Jelen idő van. Az ember igazságától, céljaitól válik hitelessé. Színházi pillanatban pedig óhatatlanul felmutatódnak irányok, és ezeknek az irányoknak, ha minimálisan is, de összhangban kell állniuk. Különben nem születik meg a létrehozott valóság: nincs ábrázolás, csak a valóság. A néző dönti el, hogy mit hogyan ítél, miként lát, hogyan ábrázol, gondolhat bármire. A színházi valóság egy kijelölt időben és térben létrejövő fikció, a primer valóságszinttel párhuzamban. El kell dönteni, hogy a szereplő miként viszonyul az előadáshoz. Mert ha valamilyen életcél felé irányul a színházcsinálás, más valóságszinten keresem a szereplő tartalmát. Egy fikció viszont saját idejének felmutatott állapotaiból épül fel. A  zavarosság olyan mértékű, az ellentmondások olyan tudatosan követik egymást, a forma úgy rombolja le önmagát, hogy összességében az a benyomásom, hogy szándékos. A valóság megmutathatatlansága így nyilvánul meg - maga a színházcsinálás válik jelenidővé - az emberek középszerűsége, a valláshoz való ellentmondásos viszonya, az előadás elvállalása nyomán válik láthatóvá. 

Kristóf: Összességében azt látom, hogy a dokumentumszínház, mint forma, mindenkinek nagyon felkeltette az érdeklődését, s a vitagenerálás már önmagában érvényessé teszi az előadást. Azt a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is az, hogy színház, nem hiszem, hogy most meg fogjuk tudni válaszolni, de ez eleve egy olyan kérdés, amely csak a vita aktusában tud létezni. Viszont mégis azt látom, hogy az előadás hibájaként lehet elkönyvelni azt, hogy az erős forma mellé nem sikerült találni egy éppen ennyire erős és vitaindító témát. Bár Kriszta és Orsi beszélnek a müezzinek problémájáról, tehát az előadás bennük ilyen szempontból is elindított valamit, én mégsem érzem elég erősnek a téma feldolgozását. E témáról és a (ez esetben nem hagyományos) konfliktusról szinte semmivel sem tudtam meg többet, mint azelőtt, hogy beültem a színházba. De ez az előadás kudarca, és nem a dokumentumszínházé, mint formáé.

Fekete Tamás
Kelemen Kristóf
Nagy Orsolya
Oláh Krisztina
Zsigó Anna