Dávid: 2010. október 10-én lehetett megnézni a Madách Színházban a d’avant című produkciót, melyben együtt dolgoznak a Sasha Waltz & Guests társulat művészei a Les Ballets C. de la B társulat két korábbi táncosával. Egészen különleges hangulatú előadás volt: tánc, zene, és ének olyan egyedi összhangzata, mellyel ritkán találkozhatunk magyar színpadokon. Szerintem a négy alkotó (Juan Kruz Diaz de Garaio Esnaola, Sidi Larbi Cherkaoui, Luc Dunberry, Damien Jalet) célja egy mozaik felépítése volt - egy olyan mozaiké, mely több különálló elemből áll, mégis egységes képet alkot. Induljunk el hát fordított irányban: mikből állt össze ez az előadás? Mi adta a különlegességét? És vajon miért kapta azt a címet, hogy “d’avant"?

Ambrus: Nagyon jó nyomon indultunk el. Az ének szerepe különös fontos. És itt most korrigálnék. Nincs ugyanis zene az előadásban. Az, amire táncolnak, a saját énekhagjuk. És hogy mit énekelnek? Görög, spanyol, latin, francia szárd szakrális énekeket hallottunk, amik egy nagyon furcsa középkori hangulatot kölcsönöztek, míg amit a színpadon láttunk, az egyáltalán nem volt középkori. A másik korrekció az az, hogy a táncosok mind Sasha Waltz társulatába tartoztak egykoron. És ez is egy különlegessége az előadásnak, hiszen “idős" emberek táncoltak, olyan koreográfiára, ami óriási igénybevételt jelenthet bárki számára. A mozaikot hogy érted pontosan?

Dávid: A mozaik alatt egyrészt arra gondoltam, hogy az előadás különálló elemei nem illeszkednek egymáshoz tökéletesen, pl. az ének mintha ellene menne a táncnak, hiszen nehezebbé teszi a mozgást. Mégis egy hatásos kép áll össze. Másrészt arra gondoltam, hogy az előadásnak, bár volt egy íve, mégsem volt egy központi cselekményszála. Inkább különálló képek, gondolatok, pillanatok laza láncolatának éreztem az előadást. Harmadrészt pedig a díszlet - számomra - központi elemére, a téglákból kirakott köralakú területre is gondoltam. Nekem az előadás azon részei tetszettek a legjobban, amikor valamilyen szerepet szántak ennek a szakrális térnek. Például nem sokkal a nyitókép után, amikor szteppelt a legelső színész, más hangot hallottunk, amikor a mozaik köveire lépett - egy szinte csilingelő, törékeny hangot, melyet nagyon szépnek éreztem. Később pedig a téglákból többek közt dominósort, sírhelyet, illetve megalitikus maketteket állítottak fel. Mégis, volt ugye pop szám is - mindez együtt adta ki, szerintem, egy mozaik hatását.

Gábor: Szerintem azért nem teljesen különálló mozaikokat láttunk, én végig éreztem egy arra irányuló igényt, hogy az előadás elmondjon valamit az európai kultúráról, történelemről, életről, halálról. Illetve ezek egymáshoz való viszonyáról. Úgy éreztem, hogy kicsit túl nagyot akart mondani az előadás, túl nagy szeletét próbálta befogni a világnak, ezért aztán  folyamatosan ellensúlyozásra volt szükség, és pont a halálkomolyságot megtörő ellensúlyok mentették meg a darabot, az idézőjelektől vált érdekessé.

Ambrus: Egyetértek veled abban, hogy az előadásnak volt egy központi mondanivalója, ami ennél jobban nem is tudnék megragadni. Ami talán a legjobb és legérdekesebb volt, az viszont a játék. A játék, megjelenése életben, halálban, történelemben stb. Nagyon szellemes ötlet volt a kétféle öltönyben lévő táncosok “összekeveredése", vagy a keresztrefeszítést imitáló kéztartás leleplezése (partvisnyél a zakó ujjában), a fiúbandás dalbetét, vagy a pisilés a temetés alatt. Nem biztos, de jópofa utalás lehet a brüsszeli Manneken Pis-re.

Gábor: Igen, pontosan az általad felsorolt elemekre gondoltam ellensúlyként, mégis volt egy furcsa érzésem, mintha az előadás csak időnként lett volna önreflexív, ami végső soron izgalmassá tette az egészet.
Nagyon tetszett a születés-halál nagyjából két perc alatt öt lépésben való bemutatása, az egész jelenetnek a könnyedsége, bagatell mivolta adta az erejét, és úgy éreztem, pont így tudják elkerülni azt a veszélyt, hogy ne nagyon általános dolgokat fogalmazzanak meg a világ dolgairól.

Dávid: A játékosság szerintem is nagyon fontos volt az előadásban - a humoros és a komolyabb képek váltakozása adott neki egy érdekes ritmust. Viszont nekem ez a játék problémát is okozott. Nevezetesen, hogy az előadást végtelenül variálhatónak és ebből fakadóan tetszőleges hosszúságúnak éreztem. Mivel a láncot bármeddig lehetett volna folytatni, engem meglepetésként ért, amikor egyszer csak szembesültem azzal, hogy sötétedik a színpad, hogy mindjárt vége lesz a játéknak. Ez nem feltétlenül negatív tulajdonság. Szerintem fontos az, hogy az előadás elérte azt, hogy így elmerültem benne. Hogy kizökkentem belőle, amikor vége lett. Mégis érdekes probléma, hogy az ilyen típusú, rögtönzéses elemeket is tartalmazó előadásokban felfedezhető-e bármilyen szerkezet. Azért is, mert én kicsit csalódtam, hogy a zárlatban nem volt még valami kápráztató, valami sokkoló, erős effekt... Valami, ami hirtelen egybefoglalja, “összerántja" az egész előadást egyetlen pillanatban, képben. Inkább egy fokozatos elhalkulásként éltem meg a véget, mintha az alkotók csak kifutottak volna további ötletekből. Ez pedig nem feltétlenül szerencsés hatás.

Ambrus: Dávid, szerintem nincs igazad. Teljesen. A végtelen variálhatóság még stimmel, mert tényleg a eltüntek a határok. A rögtönzés kifejezést nem értem. Az, hogy hirtelen lett volna vége az nem igaz. A tégla-dominó felépitésével, és a halál megjelenésével egyértelmü jelzést adtak az előadás lezárásáról. A vége, az utolsó jelenet ráadásul egy olyan statikus, kitartott kép volt, ami nem hagyott teret a folytatásnak. Mi lenne szebb kép egy hosszú kitartó éneklésnél egy lassan elsötétedő szinpadon? Ötlettelenség? Nem hiszem. Nem is vesztegetek erre több szót.

Gábor: Szerintem az előadás kifejezetten jól felépített volt, igaz, talán nem az volt az erőssége, hogy pontról pontra lehetett követni az ívét, inkább a képek egymáshoz való viszonya adott kiindulási pontot. Az előadás végén lévő jelenet során az egyik táncos a közönségnek háttal pisilt hosszú perceken kereszetül, miközben temették a néhány perc alatt az élet legfontosabb állomásait bejáró szereplőtársát. A hosszan kitartott pisilés véget nem érő csobogása a folyamatosság érzetét keltette a temetés közben. Nem beszélve arról, hogy nyilván önmagában a cselekvés elég nagy kontrasztott nyújtott az életet lezáró szertartással szemben. Az előadás során folyamatosan ellentétbe került egymással a folyamatosság és a befejezettség. Bizonyos motívumok, cselekvések végígkísérték az előadást (pl. ének, mely a zárókép alatt is szólt, a kipa csak az előadás legvégén került le az egyik táncos fejéről) más jelenetek teljesen váratlanul, és közvetlen előzmények nélkül kerültek színre (ilyen volt a fiúbandás dalbetét, vagy a cirkuszi mutatványra emlékeztető öltönyökkel való játék).
Így az utolsó kép szerintem megfelelő lezárása volt az előadásnak, a hosszan kitartott éneklést elnyelte a fokozatosan sötétedő tér. Amellett, hogy hatásos volt a zárókép, megtartotta a folyamatossággal és a befejezettséggel való játékot.

Dávid: Ambrus, úgy tűnik, kicsit máshogy látjuk a dolgot. A rögtönzés lehet, hogy nem volt megfelelő szó; abban gondolom egyetértünk, hogy bár a koreográfia megvan, előadásról előadásra biztosan vannak benne eseti, nem ismételhető, akár kényszerből választott megoldások is. És nem arra gondoltam, hogy az előadás egészére lehetne azt mondani, hogy ötlettelen, sőt, a legkevésbé sem az - csak meglepett ez a megoldás az előadás végén, hiszen még szívesen néztem volna tovább. Láthatóan ezt a befejezést Gáborral jobban tudtátok értékelni, mint én. De az előadás összességében nekem is tetszett, nagyon hangulatos volt, fő tanulság, hogy négy ember tökéletesen kitölthet egy ekkora színpadot is énekkel, tánccal, felszabadult játékkal.