BÍRÓ BENCE:  Hello mindenki!
Itt Az óra amikor még semmit sem tudtunk egymásról című előadásról fogunk írni.
Ma Radnai Tanárnő a posztdramatikus színház legfőbb tulajdonságaként a történetnélküliséget említette, Peter Handkét pedig ennek zászlóvivőjeként neveztük meg. Namármost, én mégis rengeteg történetet látok ebben az előadásban.
Az óra... többé-kevésbé egy kisváros vagy közösség egy napjának történéseit jeleníti meg. Előfordul, hogy a szavak nélküli „elbeszélés" nem lineáris, ám ennek ellenére jól megfogható karakterek alakulnak ki a színpadon. A helyszínek közötti mozgás, a szereplők egymással való ütköztetése, az emberi viszonyok fölmutatása során mindenkinek megrajzolódik a saját története.
Csak egy példa a villanyszerelő felesége. Először a vonaton látjuk őt, ahonnan már próbál telefonálni otthonra, majd a mobilján is keresi a férjét, aki egyszer sem veszi fel neki a kagylót. Megérkezve a városba, tehetetlenül bolyong bőröndökkel a kezében. A múzeumban a lukas képbe belenézve fölpofozzák és arcba ütik, majd rádől a kiállított páncél. Az előadás során végig kísérti őt a halál: többször majdnem elütik motorral, illetve látja, ahogy felrajzolják a holttestének körvonalait a padlóra. Miután a férje bekattan, hogy megcsalják (valóban így van vajon?), és dühében kilöki az ablakon, valóban ezen a rajzon landol. Szép kerek kis történet.

CSERNE KLÁRA: Jó, szerintem ezek a “történetek" korántsem olyan fontosak, mint amilyennek te gondolod őket. Én azt hiszem, hogy semmiképpen sem ezeket kéne cselekménynek nevezni, mert ezek a kis, összefüggő cselekményrészletek, darabkák inkább egy összefüggő felületként, hordozójaként funkcionáltak a különféle színpadi hatásoknak. Az unalmasság, az érdekesség, a váratlanság, a monotonság, a hihetetlen hogy még mindig nem hagyja abba az éneklést, meg mindenféle egyéb más gegek és viccelések és azok kiszámítható és nem annyira kiszámítható hatásai, illetve az események sűrűségének változása és az idő telésének különböző gyorsasága lassúsága és újrakezdődése a “cselekmény" inkább. 

FEKETE ÁDÁM: Heló, jóreggelt. Egyetértek az előttem szólottal. Miközben persze érdekes volt figyelni, melyik figurával mi történik, az előadás első sorban nem a cselekmény síkján fejtette ki hatását (bennem), hanem egyrészt egy technikai síkon - értem itt az operatőr elképesztő munkáját, a szobabelsők csiki-csukiját, az egész színpadra alkalmazási koncepciót -, másrészt egy “koreográfiai" síkon. Nagy hangsúly volt a szereplők mozgatásán - emlékezzünk csak az előadás bevezető s az azt lezáró “kavalkádra", mely az összes szereplőt exponálta (nekem nagyon tetszett). Így sokszor nem is maga a “történés", hanem annak mikéntje ragadta magával a figyelmemet. Úgy érzem én is, hogy a cselekmény inkább csak eszköz volt a rendezőnek ahhoz, hogy megvalósíthasson egy szép és rendkívül összetett koreográfiát (mind a szereplőket, mind a kamerát bevonva), illetve hogy működhesse azokat a (kifejezetten Bodós) hatáselemeket, amiket a fejébe vett.    

CSERNE KLÁRA: Pont ezért viszont felmerült bennem az a furcsa kérdés, aminek alapvetően nem is sok köze van magához az izgalmas és nagyon szórakoztató színházi alkotáshoz, amit láttunk, hogy vajon a színészeknek mennyi beleszólásuk lehetett ebbe a koreográfiába? Hogy ők is csak egy olyan szükséges “valami" mint a cselekmény, vagy történet, ami nélkül elég nehéz színháznak léteznie, de tulajdonképpen nem fontos? De ezt a kérdést persze egyáltalán nem is tudhatom eldönteni.

FEKETE ÁDÁM: Szerintem a társulat sajátossága (Bodóval az élen) sokkal inkább meghatározta az előadást, mint a “puszta szöveg" (az eredetitől, amint hallottam, annak életrehívói igencsak elrugaszkodtak). Érzésem szerint ez az “elrugaszkodás" nem csupasz, hideg kottafejek-alkotta partitúrát eredményezett, hanem céltudatosan a grazi társulat (CSERNE KLÁRA: és a szputnyik)színészeire szabott szituációk füzérét; s bár sokszor az összhatáson volt a hangsúly (mely már-már ballettbe illő szépségekig hatolt), az első hozzászóló által említett történetek narratíváiban a szereplők személy szerint is érvényt nyertek.

BÍRÓ BENCE: Az eredeti műtől valóban elég távol került ez az előadás. A Handke által megírt karakterek és történetek szinte teljesen kicserélődtek. Azt is hallottam, hogy az előadás konkrétan a játszók improvizációi során alakult ki, így a színészek nem csak “szükséges valamik". Komoly alkotói összmunka lehetett, mire kiválasztották és megalkották a színpadon feltűnő karaktereket, majd történeteket adtak nekik. Ezeket a különálló és egymást keresztező történeteket pedig továbbra is az előadás lényeges részének tartom, mivel szerintem egyszerre mutatják meg a közösséget, mint egészet, és az azt alkotó individuumokat illetve emberi viszonyokat.
A technikai és a koreográfiai sík: film és színház. Gondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha nincs kamera és nincs kivetítő? Szerintem jóval egyhangúbb, szürkébb, unalmasabb lett volna az előadás, amit így viszont “feldobott", változatosabbá tett a közelik (premier plánok - l.k.á.) és a filmes trükkök használata. Végig remekül volt megkomponálva a színpadi történés és a kivetített kép egymáshoz való viszonya, általában fantasztikusan kiegészítették egymást, arról nem is beszélve, hogy az operatőr színpadi jelenléte külön izgalmakat rejt magában.

FEKETE ÁDÁM: Bevallom, mint szőrszálak hasogatójaként ismert ember, eleinte akadtak alkalmak, amikor nem tudtam, hová nézzek - a színpadra vagy a vászonra (vagy anyámra-e inkább) -, és ily módon a vetítés néha (!) inkább szórta a figyelmem, mintsem összpontosította. Persze ez a fókusszal való játék adta az előadás legfőbb izgalmát is (formai tekintetben mindenképpen), ezért semmiképp nem rónám fel; de - amellett, hogy az operatőrt álmomból fölkeltve is bármikor körberajonganám) - számomra lehelletnyi technikai tobzódás lengte be az... étert?... valamit belengett. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ezen a “belengésen" nem volt igazán nehéz túltennem magam...

BÍRÓ BENCE: Meg kell említenem még egy nagyon fontos elemet: a ritmust. Nekem nagyon tetszett az a hullámzás, ami jellemezte az előadás ritmusát. Az első jelenet hosszan el volt húzva, majd ahogyan telt az idő, bepörögtek a dolgok, benépesült a tér. Az ezután következő mozaikszerű jelenetek hol gyorsabbak, hol lasabbak voltak, izgalmasan variálva a helyszíneket és hangulatokat. Nagyon szerettem, hogy egy-két jelenet kifejezetten megtörte az események folyamát: ilyen volt Pető Kata operaáriája vagy a váróterem. Ahhoz, hogy ezek a váltások jól működjenek, segített a remek zenei anyag. Klaus von Heydenaber, az előadás zeneszerzője, hegy hegedű és egy cselló mellett zongorán kísérte végig a produkciót. Az élő zene mellett egy keverőpultról olyan effekteket játszottak be, melyek hozzájárultak a különböző helyszínek atmoszférájának a megteremtéséhez. Ezek a zenék sokszor nagyon el voltak találva, izgalmassá tették a jeleneteket, megteremtették a folytonosságot a váltásoknál, olykor pedig humorforrásként működtek. Sokszor úgy éreztem, hogy a zene annyira ural egy-egy jelenetet, hogy a ritmusára lettek megkomponálva a történések, vagy a színészi mozgás (pl diszkó-jelenet) A nyitó illetve záró zongoradarab vagy az operabetét hetekkel később is többször eszembe jut.
(részletek a zenei anyagból: https://www.youtube.com/watch?v=bKBSE8Lx4Q8 )

Cserne Klára
Bíró Bence
Fekete Ádám