H. C. A.-nak

hajnalodik,

harmat csillog a léckerítésen,

fölkel a felesége mellől,

csöndben fölöltözik,

és távcsővel, botszékkel,

puskával, tölténnyel,

bárcával, jelzőbaltával fölszerelve

világosszínű nyári egyenruhában kilép a kiskapun,

és szemlére indul az erdész,

hamar letér a kitaposott gyalogútról,

átvág egy levegős nyiladékon,

és a sűrűben folytatja útját,

időnként megáll, és körülnéz,

figyeli a fákban a növekedést,

figyeli a korhadást magában,

megkeresi és szétrugdossa a vadorzók csapdáit,

de gondosan kikerüli az ehető gombákat és gyógynövényeket,

néha talál egy-egy tisztást az életében,

kisimítja rajta a mohát, ahol meggyűrődött,

fölállítja rajta a füvet, ahol lefeküdt,

de ez egyre ritkábban esik meg vele,

keresztez egy friss vágást,

és szavak nyomulnak a tudatába:

dorong, rönk, tuskó, forgács,

de kitessékeli őket,

és helyet csinál néhány fiatal csemetefanévnek,

aztán továbbmegy,

egyenként elaltatja a baglyokat,

és sorban fölkölti a vaddisznókat, szarvasokat, nyulakat és rigókat,

és kidörzsöli a szemükből az álmot,

és visszatér az erdészházhoz,

előveszi a mellényzsebből az óráját,

rápillant, és fakereskedők, napszámosok és rőzseszedők jelenlétében

megnyitja az erdei napot